Zsuzsi Hollandiában-0. rész

Miért éppen Hollandia?

image

Mindig is készültem arra, hogy hosszabb időt töltsek el külföldön.Legszívesebben valamelyik külföldi egyetemen tanultam volna egy-két évet.Álmodoztam Cambridgeről, Oxfordról, de tulajdonképpen bármelyik ország megtette volna az északi régióban. Valami miatt soha nem vágytam a napos, mediterrán vidékekre, de annál jobban vonzott Anglia, Skócia és a Skandináv országok.

Amikor azonban bekerültem az egyetemre – 1993-at írtunk-, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy külföldi ösztöndíj csak a nagyon-nagyon tehetséges és szorgalmas diákok kiváltsága lehet. Én pedig nem voltam az. Szorgalmas, intelligens igen, de nem kiemelkedő.Rájöttem arra is, hogy a nyelvészet, az irodalom és a történelem ugyan érdekes, de nem annyira, hogy órákat töltsek a könyvtárban különböző fordítások elemezgetésével, vagy évszámok bemagolásával. Ahhoz az egyetemi élet többi aspektusa túlságosan vonzó volt. Megelégedtem hát a 4-5-ös színvonallal, tanultam a kötelező tananyagot és lelkiismeretesen felkészültem minden vizsgára. Ezért is érintett olyan kellemetlenül, mondhatnánk sokkolt, amikor a második év végén nem mentem át az angol irodalom szigorlaton. Pedig mindent elolvastam. Tényleg. Biztos ismeritek azt az érzést, amikor tudjátok, hogy tudtok valamit, de ha fegyvert szegeznének a fejetekhez, akkor sem jutna eszetekbe. Velem is ez történt.

– Mi történt Mr. Rochersterrel? – kérdezte a vizsgáztató.

Elolvastam a Jane Eyret. Komolyan. A filmet is megnéztem. Betéve tudtam Charlotte Brontë életét, de abban a pillanatban akárhogy is kutakodtam elmémben, lapozgattam mentális jegyzeteimet, egyszerűen nem jutott eszembe. Mivel ez volt az egyetlen dolog, amire nem tudtam választ adni, úgy gondoltam, hogy a legrosszabb esetben is megérdemlek egy hármast. Hát nem. Kaptam egy jó nagy egyest, a tanár úr pedig laza mogorvasággal odavetette, hogy töltsem a nyarat olvasgatással és az augusztusi viszontlátásra.Na már most, ha valamit rettenetesen nehezen viselek el, az az igazságtalanság. Valószínűleg el is kezdtem volna fennhangon tiltakozni, de a döbbenettől meg sem tudtam szólalni. Mire kiértem az épületből, tudtam, hogy nem fogok pótvizsgázni.Mi van, ha végigolvasom az egész nyarat? Ennyi erővel augusztusban is kaphatok egy frankó elégtelent, nem? (Mellékesen említem meg, hogy a fennemlített eset után tapasztaltam meg életem első pánikrohamát, amire én nem nagyon emlékszem, de állítólag zokogva hívtam fel anyut, könnyektől csukladozva elmondtam neki, hogy mi történt, ő vonatra ugrott, és  egész nap vigyázott rám, mert egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást. Persze ezen felnőtt fejjel már csak mosolyogni tudok. Így kikészülni egy vizsga miatt? Ugyan már!)

Nyilvánvaló volt, hogy két év egyetem kifárasztott. Nem ártana egy kis pihenés, egy kis környezetváltozás. Amikor higgadtan átgondoltam a dolgot, rájöttem, hogy itt az alkalom, hogy külföldre menjek. De hogyan? Menjek el valami farmra uborkát szedni? Jelentkezzek egy camp jobra Amerikába? Aztán jött az egyértelmű válasz: bébiszitter leszek. Szállás, utazás, több hónapos kint-tartózkodás megoldva, a gyerekekkel pedig majd csak elboldogulok valahogy.

Hozzászólás