Türelem, türelem

Sok mindenhez van türelmem és sok mindenhez nincs.

Hogy az utóbbival kezdjem: különösen irritálnak a tityi-totyi, döntésképtelen emberek. Ezt a nadrágot vegyem meg vagy inkább a másikat? Felhívjam -e a barátnőmet vagy inkább máskor? Egyek levest is vagy csak másodikat? Lecseréljem a telefonomat vagy bírja még egy darabig? Valami miatt nem értem, hogy miért kell ilyen ‘apróságokon’ annyit morfondírozni. Főleg, mivel eldöntendő kérdésről van szó. A válasz egyszerű: igen vagy nem. A helyzeten csak súlyosbít, amikor az illető kétségbeesett, Bambi-szemekkel rám mered: Sonkát vegyek vagy szalonnát? Szerinted? 

Régen az ilyesmi teljesen kihozott a sodromból, de azóta már sokat fejlődtem. Megtanítottam magamnak, hogy a fentihez hasonló kérdések többsége költői, egyfajta hangos gondolkodás, amire nem feltétlenül kell reagálnom. Kivéve a sonkás-szalonnás esetet. Olyankor a megoldás a határozott kijelentés. Sonkát. A másik fél megkönnyebbül, hogy valaki más hozta meg helyette a döntést, nekem meg édes mindegy, hogy mit eszik reggelire.Eleinte,amikor az ilyen helyzetekben abszolút nem tudtam palástolni türelmetlenségemet, bosszúságomat, volt aki azzal vágott vissza, hogy tulajdonképpen megtiszteltetésnek kellene vennem, hogy kikéri a véleményemet. Ja, így is fel lehet fogni.

A másik ilyen terület a small talk. Alapból csapnivaló vagyok benne, de már ebben is nagyon sokat haladtam előre.Míg korábban egy 0-10-es skálán egy 2-est adtam magamnak, addig mára nyugodtan elcsacsogok egy 7-es szinten.Alapvetően azonban még mindig próbára teszi a türelmemet, amikor valaki nem tér rá rögtön a lényegre. Főleg akkor, ha nyilvánvaló, hogy jön egy lényeg: figyu, nem tudnál helyettem elmenni arra a találkozóra ma este? nem baj, ha nem tudok ott lenni a szülinapodon? Miért kell előbb kielemezni az időjárást, végigkérdezni az összes rokont vagy egyéb udvariasságokkal húzni az időt? Félreértés ne essék: szeretek és tudok órákon át beszélgetni, de a fölösleges, terelő jellegű konverzációkra enyhén allergiás vagyok.

Aztán ott van a házimunka. Nagyon szeretek porszívózni, mosogatni és a könyveimet, papírjaimat rendezgetni. Nem tisztaságmániáról vagy/ és OCDről van szó, hanem egyszerűen e tevékenységek rám gyakorolt meditatív hatásáról. Ezzel gyökeres ellentétben áll a vasalás, az ablakpucolás és a főzés. Ha nagyon muszáj, éppen rászánom magam, de inkább nem. Minden tiszteletem annak, akinek van türelme egy rakás ruhát totálisan gyűrődés-mentesre simítgatni, úgy tud ablakot pucolni, hogy soha nem marad az üvegen egy irritáló csík, vagy képes szeletelni, méricskélni, kavargatni és várni, amíg egy fogás elkészül.

Akkor mi a jó hír? Mihez van türelmem?

Elmagyarázni valakinek századszorra is a past simple és a present perfect közötti különbséget. Kibogozni akár húsz teljesen összegabalyodott köteg fonalat. Milliméterről milliméterre kigyomlálni a kertet. Utánajárni egy szó jelentésének. Újraolvasni egy cikket egészen addig, amíg pont olyan nem lesz, mint amilyennek szeretném. Sorba állni a pénztárnál, a postán vagy bárhol. Megtalálni a tökéletes ajándékot. Utazni A-ból B-be, nem feltétlenül a leggyorsabb és legrövidebb úton. Színezni. Rajzolni. Embereket figyelni. Olvasni. Ötleteket kidolgozni. És ha valami igazán, de igazán fontos, akkor intuitív módon kivárni a legmegfelelőbb alkalmat.

Ma reggel azért Pop próbára tett. Néha egyszerűen nem értem. Képes negyedórán keresztül nyávogni az ágyam mellett, mindezt hajnali hétkor. Hiába keltem ki az ágyból, nem hagyta abban, pedig már kapott enni-inni, játszottam is vele, az erkélyajtót is kinyitottam és fogalmam sem volt, hogy mivel lehetnék még szolgálatára. Aztán belegondoltam, hogy tulajdonképpen ő tesz nekem szívességet. Adtam is neki egy jutalom falatot. Megérdemli. Pop, a türelem-tréner.

Hozzászólás