Heti beszámoló: tesó nyaral, Pop tovább őrül, én pedig…?

Vagyis a nyaralás már letelt, mert Lacinak négy órakor kellett kint lennie a reptéren, hogy felszállhasson a Londonba tartó járatra. Már tegnap este elkezdődött a ‘milyen hamar eltelt az a hét…’ morfondírozás, mert igen, egy hét, tíz nap, két hét…. tapasztalatból tudom, hogy a szabadság is véget ér egyszer és szólít a kötelesség. Annak idején nem egyszer előfordult, hogy meghosszabbítottam a repülőjegyemet, mert egyszerűen nem volt kedvem visszamenni Hollandiába. Lacinál ez másképpen van, mert közel nincs annyi szabad napja egy évre, mint nekem volt tanárként. Mindenesetre mindig nagyon örülök, ha itthon van, és habár az elválás egy kicsit elszomorít, tudom, hogy külhonba visszatérve egy-kettőre visszazökken a mindennapok rutinjába. Ezt is tapasztalatból tudom:-)

Tulajdonképpen nem csináltunk semmi különöset. Mivel ritkán találkozunk, ezért az apró dolgok felértékelődnek. Az, hogy a másik is ott ül a nappaliban, egy közös séta a városban, egy kis vásárolgatás, tévézés, beszélgetés, közös szurkolás Apuval a meccsen, Anyu főzőcskézése, valami egészen ostoba tévéműsor megnézése csak azért, mert éppen az következik, filózgatás az élet kisebb-nagyobb dolgairól. Nem akarok bölcselkedni, de az ilyen alkalmakkor érzi az ember, hogy mi az, ami igazán fontos.

Ma délelőtt még az is belefért az utazás előtti készülődésbe, hogy Pop-ot elvigyük az állatorvoshoz. Persze, nem így terveztük, de beállt egy ’emergency situation’. Pop már egy hete nagyon furcsán viselkedett. Erről írtam a Tavaszi nyugtalanság című cikkemben. A folyamatos nyávogást már kezdtem megszokni, de azzal még mindig felbosszantott, hogy továbbra is megkísérelte a kék bársonyfotelt illemhelynek használni. Ma reggel azonban a keserves nyávogás után – igen, az ágyam mellett, pontosan fülmagasságban – legalább ötször elhányta magát. A tesóm szólt, hogy ennek már a fele se tréfa, valami gubanc lehet. Gyorsan felhívtam az állatorvost és a 12. órai zárás előtt harminc percünk volt, hogy odaérjünk. Teketória nélkül megragadtam Pop-ot, betettem a szállítókosarába, mire irdatlan hisztibe csapott, de nem volt mese, sietni kellett.

A váróteremben egy férfi ült. Nagyon örültem, hogy Laci velem volt, mert én nagyon félek a kutyáktól, a férfi mellett pedig egy jól megtermett, staffordshire terrierre emlékeztető példány állt, aki azonnal élénk érdeklődést mutatott Pop iránt. Szerencsére beszólították, így helyet tudtunk foglalni. Valószínűleg ez egy ilyen nap volt, mert egy perccel később nyílt az ajtó, amin az előzőnél még nagyobb, és kevésbé sem barátságosabb kinézetű doggy loholt be. Az ő póráza az a fajta volt, ami magától enged. Ennek eredményeképpen egy pillanat alatt orra majdnem a térdemet érte, és természetesen az ő figyelmét sem kerülte el az időközben lenyugodott, kosarában gubbasztó Pop. Félősen udvarias hangon tudattam a gazdájával, hogy nem vagyok egy kutyabarát, mire ő megértően reagált. Hogy magában mit gondolt, azt nem tudom, de ott és akkor ez nem is érdekelt.

Végre ránk került a sor. Az orvos alaposan kikérdezett, majd figyelmesen megvizsgálta Pop-ot. Semmi komoly eltérést nem talált. Szerinte valószínűleg egy húgyúti fertőzésről lehet szó. Pop kapott három injekciót, az orvos pedig elmondta, mi a teendő: igyon a cica sokat, egyelőre diétázzon és figyeljem, hogy hogyan viselkedik, holnap pedig menjünk vissza kontrollra. Miután hazaértünk, Pop eltűnt valamelyik rejtekhelyén – az ágyam alatt vagy a mosógép dobjában – és egész délután elő sem jött. (Most ballagott be hét óra körül és azóta is az oldalamhoz bújva szundít.) Igazán remélem, hogy rendben lesz minden. Furcsa viselkedése utólag is megbocsátva.

Én pedig? Én pedig a héten elmentem futni egy kört a stadion körül, csak azért, hogy rájöjjek kábé századjára, hogy a futást nem nekem találták ki. Minden tiszteletem a köröket kocogó embertársaimnak (sőt, még anyukát is láttam, aki babakocsit tolt fel az emelkedőn, miközben futott), de én maradok az evezőpadnál. Soha nem lesz egy fitness body-m, maratonra sem áll szándékomban benevezni. Nálam a sport pusztán rekreációs és inspiráló hatása miatt szerepel a napirendemen.

A héten visszatért az életembe Jamie Fraser! A Starz április 9-én vetítette az Outlander 2. évadának első részét. Erre vártam már február óta! Az első negyedóra kicsit összezavart, mert nem ott folytatódott a történet, ahol szerintem az első évad véget ért, de mint kiderült, ezzel nem voltam egyedül. A kezdeti zavar után azonban belemerültem Jamie és Claire kalandjaiba, és habár a skót táj hiányozni fog, azt hiszem a franciaországi setting sem okoz majd csalódást. A Netflix sem hagyott nyugodni. Egyfolytában ajánlgatta a szerinte hozzám illő sorozatokat. Választásom a Flakedre esett. Miért is ne? Napsütés, Kalifornia, enyhén kattant, de nagyon emberi szereplők. Eddig tetszik. Barry Allen, John Snow és a Bates Motel után valami teljesen más. És mint tudjuk, nem árt a változatosság.

Most kénytelen vagyok befejezni az írást, mert Pop közben pozíciót váltott és mind az öt kilójával az alkaromra nehezedik. Még jó, hogy elaludt, de macskával a karon gépelni fárasztóbb, mint azt az ember gondolná.

Hozzászólás