Tavaszi nyugtalanság

Talán kezdjük Poppal.

(Ha valaki még nem tudná, Pop aka Popcorn a macskám, aki nemét tekintve fiú. Ami a korát illeti, már betöltötte a hármat.)

Alapjában véve Pop kellemes társaság és szinte teljesen önellátó. A reggeli nyávogástól eltekintve, amikor is tábort ver a fejem magasságában – ilyenkor még takaró alatt vagyok, vízszintben – és hihetetlen kitartással koncertezik egészen addig, míg végül is feladom és álomkórosan kibotorkálok, hogy megetessem. A nap nagy részét lustálkodással tölti vagy játszik. Nagyon szereti a papírgalacsinokat, a ceruzákat és haverját, Kis Majmot. Néha, ha szeretetre és figyelemre vágyik, akkor rátelepszik a billentyűzetre és nem tágít addig, míg nem cirógatom vagy társalgok vele legalább öt percig. Szóval, kijelenthetjük, hogy jól megvagyunk egy háztartásban. Ha lenne ellenőrző füzete, mint nekünk annak idején az általánosban, akkor magatartását ‘jó’-nak, bizonyos esetekben ‘példamutató’-nak értékelném.

Körülbelül két héttel ezelőtt azonban alapos változás állt be viselkedésében. Először csak az tűnt fel, hogy más hangon nyávog, mint amit megszoktam. Magas szoprán, mély kuruttyolás, aggasztóan elhaló, idegeken táncolóan hosszú és szinte véget nem érő áriázás. Na már most, ha nem tudnám, hogy Pop technikailag már nem számít férfinak, akkor arra gyanakodnék, hogy rájött a randiláz és egyszerűen csak normális, nemzőereje teljében lévő kandúrként ki akar rúgni a hámból. Feltűnt azonban más is. Habár Pop a kezdetektől szobatiszta, most valahogy rákapott a kék fotelra. A ‘rákapott’ alatt azt értem, hogy véletlenül éppen odapillantottam -én, a kanapén olvasván, Pop a fotelban ártatlan arccal kuporogván- amikor felvette a wc-pózt, és biztos vagyok benne, hogy meglocsolta volna a bársonyhuzatot, ha nem szólok rá erélyesen. Ezt az elkövetkező napokban rendszeresen megismételte. Először próbáltam kedvesen megdorgálni, elmagyarázni neki, hogy ezt nem szabad, de amikor már tizedszer is eljátszotta a dolgot, azért rendesen mérges lettem. Jogosan – elvégre is egy bársony fotelról van szó, ami már több évtizede van a családban, sokat látott-hallott, és persze jogtalanul, hiszen Pop ezt nem tudja, ő csak úgy viselkedik, mint egy macska, aki valami miatt nem önmaga. Próbáltam finom falatokkal jóvátenni az esetleges lelki fájdalmat, amit uraságának okoztam. Hiába igyekeztem, a legfinomabb falatokra is csak elfanyalodott. Olyan unottan, ahogy azt csak Garfield tudja. Lazac aszpikban? Kacsa nemtudoménmilyen szószban? Köszi, nem. Ezen is elgondolkodtam, mert habár Pop válogatós, enni azért szeret.

Ám, ami igazán elgondolkodtatott, az az volt, ami ma reggel történt. Éppen a konyhában álltam és vártam, hogy elkészüljön a reggeli kávém. Pop hirtelen beviharzott a folyosóról, s mivel a kanyart kissé élesen sikerült csak bevennie, így a konyha közepén még kábé fél métert csúszva végül mancsfékkel megállt. Két másodpercbe telt, mire visszaszerezte lélekjelenlétét, aztán olyat csinált, mint azelőtt még soha. Szembenézett a saját farkával és  üldözni kezdte. Körbe-körbe-körbe-körbe. Már azt hittem, sosem hagyja abba, de sikerült magát annyira bepörgetni, hogy egyensúlyát vesztve nekidőlt a konyhaszekrény ajtajának – elég nagyot koppant – és csak ült kábán. Ez volt az a pillanat, amikor felötlött bennem, hogy talán el kellene vinnem az állatorvoshoz. Lehet, hogy valami komoly problémája van?

Azon is elgondolkodtam, amit a szüleim már hónapok óta mondogatnak. Szerintük egy macska nem lehet boldog egy lakásban. Akármilyen jó dolga is van, akármennyi szeretetet kap, egy macskának jönnie-mennie kell, ugrálni, vadászni, lustálkodni a teraszon, a kertben, más állatokkal ismerkedni. Néha meg is sajnálom Popot, amikor üldögél az erkélyen és csak nézi az eget. Dehát máskor meg annyira boldog! Kifejezetten szeret mellettem lazsálni, ha írok. Esténként pedig mindig az ágy lábánál fekszik összekuporodva vagy hosszan elnyújtózva. Vajon nem kapna sokkot, ha otthon, vidéken egyszerre csak egy focipályányi területen járhatna-kelhetne? Hogy jönne ki a tizenöt éves öreg kandúrral, aki már-már családi relikviának számít? Morzsiról, a kezelhetetlen, befogadott, négy lábú, drótszőrű, kutya-alkotmányról már nem is beszélve? És persze ott van Ali, aki engem is megenne uzsonnára……

Ám, ha igazán őszinte vagyok, akkor hiányozna. Akármilyen szeszélyes is mostanában. Az emberek is megbolondulnak egy kicsit tavasszal, nem? Logikus.Vibrálnak az energiák, minden éled, repked, száll, fészket épít, virít, rügyezik, csiripel, csacsog…Miért lenne ez alól pont egy macska kivétel? (De azért elmegyünk az állatorvoshoz. Remélhetőleg a diagnózis nem lesz más csak egy kis tavaszi nyugtalanság:-)

 

Hozzászólás