Icipici honvágy Londonba

Persze, egy szemernyi honvágyam sem lenne Londonba, ha a tesóm nem ott lakna és nem lett volna alkalmam jó párszor meglátogatni, hogy aztán emlékekkel gazdagabbantérhessek haza, amelyek időnként mágnesként visszahúznak.

Immáron hét hónapja, hogy legutóbb az angol fővárosban jártam. Augusztus volt, nyáriasan hűvös és én jól éreztem magam. Az utóbbi hetekben pedig néhányszor azon kaptam magam, hogy ábrándozok: ‘De jó lenne elugrani egy pár napra, egy hétre!’ Ám eddig még nem jött ki rá a lépés, ám a gondolat érlelődik és remélem, hamarosan új élményekkel töltekezhetek egy újabb látogatás során.

Hogyan töltöm a napjaimat, amikor Londonban vagyok?

Nem, nem járom sorra a nevezetességeket. Az már huszonöt évvel ezelőtt megtörtént, amikor először jártam a Csatorna másik oldalán. Már akkor teljesen elvarázsolt a szigetország mássága: az ellentétes oldalon való közlekedés, a piros emeletes buszok, a fekete taxik, a metró földalatti világa, az emberek, a parkok, az állandóan változó égbolt (kivéve, ha nem zuhog az eső), és mindaz, amit egy nagy város komplexitása és lüktetése magában foglal. Azt is meg merem kockáztatni, hogy egyike vagyok azon keveseknek, akik élőben és közelről láthatták Lady Diana-t, ugyanis éppen a Buckingham Palace előtt álldogáltam, amikor kinyílt a nagykapu, begördült rajta egy fekete autó és kiszállt belőle Lady Di és Prince Charles. Körülöttem mindenki éljenezni és tapsolni kezdett, én pedig követtem példájukat. Ha létezett volna akkor az okos-telefon, biztos dobok egy posztot a Facebookra.

Szóval, ha Londonban vagyok, akkor tulajdonképpen jövök-megyek. Szeretem azt a pillanatot, amikor a reptérről bebuszozva-bemetrózva elsétálok a tesóm munkahelyére, megörülünk egymásnak és kezdődhet a vakáció. Ő is tudja, hogy önellátó vagyok és jól feltalálom magam, amíg őt leköti a kötelező munka, ami minden hétköznapot és szombatot jelent.

Reggel, miután elválunk – ‘majd este találkozunk’-, kezdődhet az én napom. Soha nem tervezek meg semmit, hanem hagyom, hogy a nap spontán alakítsa magát. Megyek az orrom után. Természetesen vannak kedvenc helyeim, ahová visszajárok. Hűen, mint egy zarándok. Ilyen például a Caffé Nero és a Starbucks. Lehet, hogy máshol finomabb a kávé, de nekem nem az a lényeg, hanem a háttérzaj, amit egy ilyen kávézó morajlása ad, az emberek sokszínűsége és az, hogy mindenkinek az életéből elleshetek egy-két percet. A camdeni Starbucksban például mindig ott üldögél egy hölgy, aki menyasszonyi ruhát visel. Szőke haja madárfészekként ül a fején, ő pedig tetőtől talpig fehér csipkébe van burkolózva. Szívesen megkérdezném tőle, hogy miért, de eddig még nem volt hozzá bátorságom, hogy leüljek mellé. Talán azért sem, mert legtöbbször van társasága, egy sápadt, szurokfekete hajú fiú, olyan gótikusan-punkos figura. Az a benyomásom, hogy csak ismerősök és talán éppen úgy ismerkedtek meg, hogy a srác feltette neki azt a kérdést, ami engem is foglalkoztat. Muswell Hill-en pedig a Crocodile Café-ba szeretek betérni, mert a sok-sok szabadon olvasható könyv mellett ott árulják a világ legfinomabb oreos shakejét és 99 flake fagyiját.

Ha London, akkor shop till you drop. Ez alól én sem vagyok kivétel. Az Oxford Street-et nem szoktam végiggyalogolni, mert tulajdonképpen csak az Urban Outfitters érdekel, ami négy emeleten kínál ruhát, kiegészítőket, trendien furcsa és egyedi dekorációkat, lemezeket, ajándékokat, könyveket. Mindig van egy ‘titkos’ hátsó terem, ahol kiárusítás van és bevallom, hurrázok egyet, amikor egy különben drága darabot negyedannyiért sikerül megkaparintanom. Mellesleg New Balance és Cheap Monday mániám is egy Urban Outfitters boltban kezdődött mintegy két évvel ezelőtt, és azóta is ‘szenvedek’ tőle.

Legszívesebben azonban a charity shopokban nézelődök. Ezekből csak Muswell Hill-en legalább tíz van. Mindegyik más nemes célt támogat: vesebetegeket, szívbetegeket, daganatos gyerekeket, otthontalan kutyákat, nemzeti parkokat. A legismertebb talán az Oxfam, de az évek alatt sikerült más jótékonysági szervezetek boltjait is felfedeznem és pontosan tudom, hogy mit hol találok. Könyveim egy része is charity shopokból származik. Elvégre is ha az ember sokat olvas, nem mindegy, hogy egy könyv 9 font vagy 90 penny. És persze jó érzéssel tölt el, hogy tudom, a pénzem jó helyre kerül.

Megesik, hogy kedvem szottyan beülni egy filmre. Tavaly nyáron például csak úgy, hirtelen felindulásból megnéztem az Amy Winehouse életéről szóló filmet és a Trainwrecket. Ha már lúd, legyen kövér, így meghívtam magam egy Everyman (ez a mozilánc neve) fagyira is. Meglepetésem óriási volt, amikor a bárpultos egy félliteres, csatos befőttes üveget telelapátolt fagyival, jól meglocsolta csokiszósszal és karamellás kekszdarabokkal. Nem akartam neki mondani, hogy nálam két gombóc a maximum, aztán rájöttem, hogy az élet jó dolgaihoz bizony hébe-hóba hozzátartozik egy szupernagy adag fagylalt.

Csokiszósszal és karamellás keksszel.

(Folyt. köv)

Hozzászólás