Márciusi helyzetjelentés

Itt a tavasz!

Ennek nagyon örülök és lefogadom, hogy nem én vagyok az egyetlen. Azt már Hollandiában megtanultam, hogy a jó időt – amikor nem tépi viharos szél a fákat, nem esik az eső és nem ólomszürke napokig az ég – ne vegyem magától értetődőnek. Ha süt a nap, akkor ki kell mennem a szabadba és szerencsére ezt meg is tehetem, mivel magamnak osztom be az időmet. Ha Debrecenben vagyok, akkor bemegyek a városba és kedvenc székhelyemen, a Volt Egyszer-ben tanyázok (néha megfordul a fejemben, hogy nem unják-e vajon bájos kis pofácskámat),vagy üldögélek a főtéren és nézem az embereket. Az egyetem előtti parkot is szeretem, meg a Békás-tó környékét. Ilyenkor vagy nálam van a laptopom és folytatom az otthon megkezdett munkát, vagy este pótolom be a lemaradást, amikor kint már sötét van. Persze ez nyáron másképp lesz, de mivel erős önfegyelemmel és munkamorállal megáldott ember vagyok, nem hiszem, hogy gondot fog okozni a hasznos és kötelező tevékenységek elvégzése bárhol és bármikor.

A hétvégén hazalátogattam. Hihetetlen, de január 2-a óta nem voltam otthon! Ennek több oka is van. Először is az, hogy anyuék rendszeresen meglátogatnak Debrecenben. Ez nagyon jó, mert így ők is kimozdulnak – elvégre is a téli időszak egy kis faluban elég unalmas tud lenni -, itt meg várja őket a fürdő, a Loki meccsek és természetesen én és Pop. Másodszor pedig, az elmúlt hónapok olyan elfoglaltak voltak, hogy egyszerűen nem tudtam beiktatni egy 2-3 napos prügyi kiruccanást. Ám a múlt héten el-elkapott a honvágy. De jó lenne egy kicsit lustálkodni otthon, tenni-venni a ház körül, üldögélni a kerti hintában, megnézni, hogy kihajtottak-e a krókuszok és csak úgy, élvezni a szülői ház nyújtotta kényelmet és gondoskodást.

Szombaton alig vártam, hogy letanítsam az angol órákat. Siettem az állomásra, hogy elérjem a legelső IC-t és elindulhassak hazafelé. Sikerült is. Szeretek vonatozni, mert nagyon kikapcsol. Nézem a tájat, olvasok, gondolkodok, figyelem az embereket. Az állomáson pedig ott vár anyu vagy apu, és titkon mindig meghatódok egy kicsit, amikor látom, hogy mennyire örülnek, amikor megérkezek. A hétvége nagyon jól telt és természetesen a húsvétot is otthonra tervezem. Nem is tudom, hogy jár-e még egyáltalán valaki locsolkodni, de majd kiderül.

A múlt héten a lányokkal sikerült összehozni egy találkozót a Melange-ban. Közel két hét telt el azóta, hogy kihoztuk az MIND első számát a nyomdából. Közben a weboldal is elindult, megérkeztek az első megrendelések (hurrá!) és ideje volt kiértékelnünk az elmúlt időszakot. Hol állunk pontosan? Mi az, amire fókuszálnunk kell? Mit csinálhatunk másképp? Mi az, ami működik és mi az, ami nem? Ki miért felelős? Mikor jelenjen meg a második szám? Szeretem ezeket az ötletelős estéket. Olyan jó látni és érezni, hogy egy csapat vagyunk, amely tényleg azon igyekszik, hogy a legjobbat hozza ki magából. Tisztában vagyunk azzal, hogy egy tanulási folyamaton megyünk keresztül. Nem lehet minden elsőre tökéletes és ez nem is baj. A fontos az, hogy a dolgokon tartsuk a szemünket és a helyzetnek megfelelően reagáljunk.

Természetesen azt szeretnénk, hogy minél több emberhez eljusson a  magazin és már első körben minél többen megismerjék. Ehhez elengedhetetlen egy kisebbfajta kampány: Facebook, közösségi oldalak, ismerősök, szórólapok, potenciális partnerekkel való ‘tárgyalás’. Bevallom, hogy mindez eddig idegen volt tőlem, mert nem vagyok egy reklámozós típus. Az igazság azonban az, hogy az ember hajlandó tőle távol-álló dolgokat bevállalni és elvégezni, ha az egy magasabb-rendű cél érdekében történik. Márpedig mi a MIND-ot a gyermekünknek tekintjük, ahogy ezt néha viccesen meg is jegyezzük. Dédelgetjük, formálgatjuk, egyengetjük az útját.

Néha megijedek egy picit, mint ahogy minden szülőt elkap olykor-olykor az aggódás. Mi van, ha nem jól csinálok valamit? Mi van, ha kiderül, hogy hiba volt az egészet elkezdeni? Elvégre is nemcsak rólam van szó, hanem a többiekről is, akik szintén sok-sok időt és energiát fektettek és fektetnek a magazinba. Szerencsére a mindfulness megtanított arra, hogy ne vegyem a fejemben felbukkanó gondolatokat készpénznek.

A gondolatok jönnek-mennek és legtöbbjüknek csak annyi jelentősége van, amennyit mi tulajdonítunk nekik. Aggodalmas pillanataimban emlékeztetem magam arra,hogy az ember álmát megvalósítani megér egy próbát, hogy milyen nagyszerű emberekkel vagyok körülvéve, akik ebben támogatnak és segítenek, hogy minden kezdet nehéz, de ugyanakkor egy kihívás is, és hogy van, amikor egyszerűen csak annyit tehetünk, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt, a többit pedig a sorsra bízzuk.

Ahogyan egy ismeretlen, bölcs valaki ezt szépen megfogalmazta:

Hold the vision. 

Trust the process.

Hozzászólás