Bulizás 40 fölött

Ez már magában probléma.Valamennyire.Legalábbis a saját tapasztalatom szerint. Kedvben nincs hiány,inkább az a kérdés,hogy hová mehet az emberlánya egy jót szórakozni, ha túllépett a negyedik X-en? Pedig nincsenek különös igényeim: legyen vegyes-válogatottan normális a társaság és jó zenét adagoljon a DJ, hogy kitáncolhassam magam.

Tinikoromban nem voltam egy parti-arc.Ha el is mentem a gimis farsangra vagy az évbúcsúztató buliba, csak álldogáltam félszegen és néztem a többieket.Csúnyának, esetlennek és unalmasnak tartottam magam, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy táncolni merjek. Még csak az kéne? Hogy mindenki engem figyeljen? Magamban pedig irigyeltem mindazokat, akiket ez egy csöppet sem érdekelt és ettől még rosszabbul éreztem magam.

Csodák-csodájára ez teljesen megváltozott, amikor egyetemistaként Debrecenbe kerültem. Egyszeriben a nap huszonnégy órájában partiképes lettem. Komolyan vettem a tanulást, de semmi pénzért ki nem hagytam volna egy bulit az Egyetem Presszóban, a Klinika Moziban, a Pálmában vagy valamelyik kollégiumban. Képes voltam hajnalig táncolni bármire és fiatal szervezetemnek köszönhetően egy átmulatott éjszaka meg sem kottyant másnap. Max egy kicsit bebóbiskoltam valamelyik előadáson és délután már azon törtem a fejem, hogy este hová lehet majd menni. Különben én a józanul partizó kategóriába tartozom. Az alkohol vagy a drogok soha nem érdekeltek. Egy-két jófej haver és a jó zene számomra garancia arra, hogy jól érezzem magam.

Huszonöt éves koromban Hollandiába költöztem és ezzel véget ért a hétköznap-is-bulizhatok lét.Napközben dolgoztam, este háziasszonykodtam vagy sportoltam. Emellett Haastrecht, ahol Cornellal éltünk, egy alig ötezer lakost számláló kis falu volt, ahol a szórakozás péntek és szombat estére korlátozódott.Volt egy kialakult szokásunk, miszerint pénteken, munkából hazafelé tekervén leparkoltam az Over de Brug nevezetű kávézó előtt, ahol Cornel már várt. Ott zártuk le a dolgos hétköznapokat és vezettük be csendesen a hétvégét: egy kis beszélgetés, egy-két ital, ismerősök, barátok. A szombat este ettől csak abban különbözött, hogy hajnal egy-kettőig maradtunk, mert nem akartuk a vasárnapot lábadozásra vesztegetni.Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy egy harmincas test nem regenerálódik olyan könnyen, a vasárnapot pedig szívesen töltöttük biciklizéssel, sétával vagy kertészkedéssel. Nagyobb társasági összejövetelekre ott voltak a születésnapok, barbecue partik és egy jó pár koncert. Például Robbie Williams az Amsterdam Arena-ban, amit azóta sem felejtek el.

Miután Cornellal elváltak útjaink, Gouda-ba költöztem.Életem alaposan megváltozott.Nem éreztem magam magányosnak, annak ellenére, hogy harmincasként szingli lettem.Nem vetettem bele magam az éjszakai életbe. Egy: nem volt rá igényem. Kettő:rájöttem, hogy Haastrechtben nem mindig úgy éltem, ahogy én akartam és most itt volt a lehetőség, hogy olyan dolgokra szánhassam az időmet, amelyek számomra fontosak és amelyek illenek hozzám. Szombat délutánonként a Café Centraal-ban kávéztam és olvasgattam, Merellel és Arwinnal moziba és koncertekre jártunk, napos hétvégéken pedig kimentem a tengerpartra vagy kibicikliztem a reeuwijki tavakhoz. Különleges alkalmakkor legkedvesebb barátaim valamelyikével vacsorázni mentünk vagy beültünk valahová egy italra.Semmi buli vagy ilyesmi. Kivéve, amikor a holland válogatott valamelyik bajnokságon játszott mérkőzést és a Királynő Napján:-).

Amikor 2011-ben hazaköltöztem nemhogy mulatozni lett volna kedvem, az egyszerű, mindennapi lét is gondot okozott. Aztán jött a betegség, a mélypont, a lábadozás és önmagam újjáépítése. Körülbelül két és fél évvel ezelőtt vettem észre, hogy újra elkezdtek érdekelni a ‘fun’ dolgok, ám csak elméleti szinten. De jó lenne elmenni moziba! De jó lenne beülni valahová egy jót beszélgetni valakivel! De jó lenne elmenni a Campus Fesztiválra! Bárcsak táncolhatnék egyet! Sok-sok próbálkozásba és gyakorlásba telt, mire nem kapott el a menekülési pánik, ha beléptem egy kávézóba, bementem egy zajosabb helyre vagy beültem megnézni egy filmet. Legelőször akkor voltam igazán büszke magamra, amikor bevállaltam a Green Day londoni koncertjét és habár az első tíz percben minden szokásos pániktünet jelentkezett, kiálltam a próbát és fantasztikus élményben volt részem. Utólag is ezer köszönet a tesómnak, aki nem Green Day rajongó lévén mégis eljött velem:-)

Manapság legszívesebben mindig táncolnék vagy kiugrálnám magam egy koncerten. A probléma csak az – mint ezt már az elején említettem – hogy hol és kivel? Hiszen a legtöbb 40+-osnak már családja van,vagy mással van elfoglalva,vagy nem szívesen táncol. A koncerten való ugrálásról már nem is beszélve. Éppen ezért kaptam az alkalmon, amikor unokahúgom megkérdezte, hogy nálam töltheti-e a hétvégét. Hát, persze!

Szombaton délután a netet böngészve próbáltuk kideríteni, hogy hol töltsük az estét. Ő egyáltalán nem ismeri Debrecent. Én is csak a nappali oldaláról. Amikor nagy meglepetésünkre kiderült, hogy a Roncsbárban Ganxta Zolee koncert lesz, nem volt kérdéses, hogy ott a helyünk. (Mellékesen jegyzem meg, hogy három számát ismerem, annak is csak a refrénjét). Az eredmény? A koncertet végig-ganxtáztuk a magunk módján, váratlanul egyik kedves ismerősömbe botlottunk, akivel szintén vele volt egy kedves ismerőse. Egy kis üldögélés, egy kis beszélgetés, egy kis iszogatás,majd irány a táncparkett.

A madarak már csiripeltek, amikor elindultunk hazafelé. Enyhén meglepett, amikor a másodikra felfelé lépcsőzve fájdalmat konstatáltam a talpamban, aztán rájöttem, hogy jó pár aerobic step órával felért esti táncteljesítményem. Az alvás nem okozott gondot és a vasárnapot uncsitesóval tökéletes egyetértésben az egész napos lustálkodásnak szenteltük és keményen elhatároztuk, hogy az áprilisi Belga diszkót márpedig ki nem hagyjuk. A szövegekre még rá kell gyúrnom, de azt hiszem, menni fog.

Hozzászólás