• Save

Bulizás 40 fölött

Ez már magában probléma. Egy kicsit. Legalábbis saját tapasztalatom szerint. Kedvben nincs hiány, mert nagyon szeretek zenét hallgatni és táncolni, valamint (érdekes) emberekkel is szívesen beszélgetek. A kérdés inkább az, hogy hová mehet az emberlánya egyet szórakozni, ha túllépett a negyedik ikszen? Ahogy azt már említettem: különösebb igényeim nincsenek. Legyen vegyes-válogatottan normális a társaság és jó zenét adagoljon a DJ.

Tinikoromban nem voltam egy parti-arc. Ha elmentem a gimis farsangra vagy az évzáró buliba, csak álldogáltam félszegen és figyeltem a többieket. Csúnyának, esetlennek, unalmasnak tartottam magam, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy táncolni merjek. Persze. Hogy mindenki engem figyeljen? Titkon irigyeltem azokat, akiket ez egy csöppet sem érdekelt. Ettől pedig még rosszabbul éreztem magam.

Csodák-csodájára ez teljesen megváltozott, amikor felvettek az egyetemre Debrecenbe. Egyszerre a nap huszonnégy órájában partiképes lettem. Komolyan vettem a tanulást, de semmi pénzért ki nem hagytam volna egy bulit az Egyetem Presszóban, a Klinika Moziban, a Pálmában vagy valamelyik kollégiumban. Képes voltam hajnalig táncolni, és fiatal szervezetemnek köszönhetően egy alaposan átmulatott éjszaka másnap meg sem kottyant. Legfeljebb egy kicsit bebóbiskoltam valamelyik előadáson és délután már azon törtem a fejem, hogy este hová lehet majd menni. Különben én a józanul partizó kategóriába tartozom. Az alkohol vagy a drogok soha nem érdekeltek. Egy-két jófej haver és a jó zene számomra garancia (volt) arra, hogy jól érezzem magam.

Huszonöt éves koromban Hollandiába költöztem és ezzel véget ért a hétköznap-is-bulizhatok lét. Napközben dolgoztam, munka után háziasszonykodtam, órákat készítettem elő, dolgozatokat javítottam vagy sportoltam. Haastrecht, ahol Cornellal éltünk, egy alig ötezer lakost számláló kis falu volt, ahol a szórakozás péntek és szombat estére korlátozódott. Volt egy szokásunk, miszerint pénteken, munkából hazafelé tekervén leparkoltam az Over de Brug nevezetű kávézó előtt, ahol Cornel már várt. Ott zártuk le a dolgos hétköznapokat és vezettük be a hétvégét: beszélgetés, egy-két ital, ismerősök, barátok. A szombat este ettől a forgatókönyvtől annyiban különbözött, hogy hajnal egy-kettőig maradtunk, mert nem akartuk a vasárnapot lábadozásra vesztegetni. Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy egy harmincas test már nem regenerálódik olyan könnyen, a vasárnapot pedig szívesen töltöttük biciklizéssel, sétával vagy kertészkedéssel. Nagyobb társasági összejövetelekre ott voltak a születésnapok, BBQ-partik vagy egy-egy koncert, például Robbie Williams az Amsterdam Arena-ban, ami hatalmas nagy élmény volt.

Miután Cornellal elváltak útjaink, Gouda-ba költöztem és életem alaposan megváltozott. Először is: harminckét évesen szingli lettem. Másodszor: újra egy városban éltem. Harmadszor: senkihez és semmihez nem kellett alkalmazkodnom. Ha valaki azt gondolná, hogy sipp-supp belevetettem magam az éjszakai életbe, az téved. Egyáltalán nem. Egy: nem volt rá igényem. Kettő: rájöttem, hogy Haastrecht kisfalusi közegében nem mindig úgy éltem, ahogy szerettem volna. Most itt volt a lehetőség, hogy olyan dolgokra szánjam az időmet, amelyek igazán fontosak számomra, amik illenek hozzám. Szombat délutánonként a Café Centraal-ban kávéztam és olvasgattam. Merellel a Centraal hosszú olvasóasztala lett a fix helyünk  , ahol megbeszéltük a hét történéseit, meg úgy általában a világ dolgait.  Merellel és Arwinnal – ő egy közös barátunk – moziba és koncertekre jártunk, vagy európai városokat látogattunk. Napos hétvégéken szívesen mentem ki a tengerpartra vagy tekertem jó pár kilométert a reeuwijki tavak körül. Különleges alkalmakkor legkedvesebb barátaim valamelyikével vacsorázni mentünk (Inekevel a De Zalmba, Wimmel a Centraalba) vagy beültünk egy italra. Semmi vad bulizás. Kivéve, amikor a holland válogatott játszott mérkőzést és a Királynő Napján. Olyankor illett tetőtől-talpig narancssárgába öltözni és kirúgni a hámból.

FAD9A00E-CCE3-47A6-A1AA-F0FAC5556F2F
  • Save

Amikor 2011-ben hazaköltöztem, nemhogy mulatozni nem volt kedvem, az egyszerű, mindennapi lét is ‘gondot’ okozott. Tizenöt év alatt sokat változott a város, az itteni élet és kezdtem rájönni, hogy időbe telhet mire visszaszokok. Aztán jött a betegség, a mélypont, a lábadozás és önmagam újjáépítése. Körülbelül 2014-2015 környékén  kaptam magam azon, hogy újra elkezdtek érdekelni a ‘fun’ dolgok, ám csak elméleti szinten. De jó lenne elmenni moziba! De jó lenne beülni valahová egy jót beszélgetni valakivel! De jó lenne elmenni a Campus Fesztiválra! Bárcsak táncolhatnék egyet! Sok-sok próbálkozásba és gyakorlásba telt, hogy ne kapjon el a menekülési pánik, ha beléptem egy kávézóba, bementem egy zajosabb helyre vagy beültem megnézni egy filmet. Legelőször akkor voltam igazán büszke magamra, amikor bevállaltam a Green Day londoni koncertjét. A koncert pont a 39. születésnapomra esett, és a világért sem akartam kihagyni. S habár az első tíz percben minden szokásos pániktünetem jelentkezett, kiálltam a próbát és fantasztikus élményben volt részem. Utólag is ezer köszönet Tesónak, aki nem Green Day rajongó lévén eljött velem:-)

Manapság szívesen táncolnék vagy jól kiugrálnám magam egy koncerten. Mondjuk úgy hetente egyszer. Vagy kéthetente egyszer. A probléma csak az – mint ezt már az elején említettem – hogy hol és kivel? A legtöbb 40+-osnak – például egyetemi csoporttársaimnam, gimis osztálytársaimnak – családja van, mással van elfoglalva vagy nem szívesen táncol. A koncerten való ugrálásról nem is beszélve. Éppen ezért kaptam az alkalmon, amikor unokahúgom megkérdezte, hogy nálam töltheti-e a hétvégét. Hát, már hogyne!

Így történt, hogy egy szombat délután a netet böngészve próbáltuk kideríteni, hogy hol töltsük az estét. Ő egyáltalán nem ismeri Debrecent. Én is csak a hétköznapi – nappali oldaláról. Amikor nagy meglepetésünkre kiderült, hogy a Roncsbárban Ganxta Zolee koncert lesz, nem volt kérdéses, hogy ott a helyünk. (Mellékesen jegyzem meg, hogy egy számát ismerem, annak is csak a refrénjét. Szóval, nem tartozom a fanatikus rajongók táborához.) Az eredmény? A koncertet végig-ganxtáztuk a magunk módján, ‘lőttünk’ néhány ostoba szelfit, amelyeket sehol nem publikáltunk, váratlanul egyik kedves ismerősömbe botlottunk, akivel szintén vele volt egy kedves ismerőse. Egy kis beszélgetés, egy kis iszogatás, majd irány a táncparkett. A tánccal egy baj van: ha az emberlánya (értsd: én) elkezdi, akkor nehéz abbahagyni. Szerencsére ezzel nem voltam egyedül.

A madarak már csiripeltek, amikor elindultunk hazafelé. Enyhén meglepett, amikor a másodikra felfelé lépcsőzve fájdalmat konstatáltam a talpamban, aztán rájöttem, hogy esti táncteljesítményem jó pár step aerobic óra teljesítményével felért. Azt talén mondanom sem kell, hogy az elalvás nem okozott gondot. Békésen durmoltunk nem-is-tudöm-meddig. A vasárnapot uncsitesóval tökéletes egyetértésben az egész napos lustálkodásnak szenteltük és keményen elhatároztuk, hogy az áprilisi Belga diszkót márpedig ki nem hagyjuk. A szövegekre még rá kell gyúrnom, de azt hiszem, menni fog.

Ó, az aktuális kérdést majdnem elfelejtettem:

Szerinted mit jelent a bulizás a 21. században?

Hirdetések

Hozzászólás