Kis Zsuzsi szerint a világ

A rend kedvéért és félreértések elkerülése végett rokonok és ismerősök sokáig ‘Kis Zsuzsi’-ként emlegettek. Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy Anyut is Zsuzsinak hívják, én pedig az ő lánya vagyok. Ő lett a ‘Nagy Zsuzsi’, én pedig a kicsi. Habár a nevünk azonos és külleméből is sok mindent örököltem, személyiségünk alapvetően különbözik, de ezzel megtanultunk együtt élni és őszintén kijelenthetem, hogy tipikusan jó anya-lánya kapcsolatban vagyunk. De most valami egészen másról szeretnék írni. Arról, hogy hogyan láttam a világot és mik foglalkoztattak, amikor még Kis Zsuzsi voltam.

Talán már említettem, hogy kislányként biológusnak készültem. Ezen ambíciónak katalizátora Vera Csaplina: Négy lábú barátaim című könyve volt. Csaplina egy moszkvai állatkertben dolgozott és valahányszor egy állat megbetegedett vagy egy újszülött tigrist nem fogadott el az anyukája, ő töltötte be a gyógyító vagy éppen a pótszülő szerepét. Számomra akkor a világ legizgalmasabb dolgának tűnt egy saját kezűleg felnevelt tigrissel végigsasszézni az utcán vagy félelem nélkül bemenni egy leopárd ketrecébe. Rongyosra olvastam beszámolóit és közben arról álmodoztam, hogy én vajon milyen állatokat fogok felnevelni.

Egy napon kiscicák születtek a padlásunkon. Sajnos, a mamájuk eltűnt és soha nem is került elő.  Ott volt négy árva kis lény, én pedig kaptam az alkalmon és azon nyomban örökbe fogadtam őket. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy erős, egészséges macskákká nevelem őket, ők pedig hűen követnek mindenhová. Reggel, mielőtt iskolába indultam volna, berendeztem egy jókora dobozt cica bölcsődének. Szépen kibéleltem és óvatosan belehelyeztem a parányi, még csukott szemű, cérnahangon nyávogó apróságokat. Tejet melegítettem és pipettával megetettem őket. Jól be is lettek takargatva és nyugodt szívvel hagytam őket a padlás egy általam biztonságosnak vélt sarkában. A suliban nehezemre esett a koncentrálás. Csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb hazaérjek és megetessem ‘gyermekeimet’. Siettem is, ahogy tudtam. Táska ledob, tej melegít, pipetta előkészít és irány a padlás. A doboz ott volt, ahol hagytam. Nem hallottam semmi zajt és ezt annak tudtam be, hogy a kiscicák még biztos alszanak. Nem baj. Megetetem őket és utána szundizhatnak tovább. Óvatosan leemeltem róluk a takarót, ám, ami várt, arra nem voltam felkészülve. Felsikoltottam és hitetlenkedésemben a szám elé kaptam a kezem. A dobozból négy, ‘óriásira’ puffadt cica meredt rám. Lábaik pedig az égnek. Olyanok voltak, mintha valaki tréfából jól felpumpálta volna őket. Nem tudom, hogy azután mi történt. Leszaladtam és elsírtam bánatomat Nagyinak? Megkértem Aput, hogy helyezze őket örök nyugalomra? Egyáltalán ki vitte le őket a padlásról?

Az eset annyira megviselt, hogy elhatároztam: ilyet soha többet. Nem értettem, hogy mit rontottam el, amikor engem kizárólag a jószándék vezérelt. Ezek szerint mégsem nekem találták ki az állatokról való gondoskodást. Bőven elég lesz, ha csak megfigyelem őket. Nem sokkal később megkaptam az Ezer ágán ezer fészek című könyvet és rövid időn belül minden madarat be tudtam azonosítani, a biológia pedig az egyik kedvenc tantárgyam lett a felső tagozatban.

Kiskoromban érdeklődve figyeltem a felnőttek világát. Azt persze tudtam, hogy egyszer én is felnövök majd, de azt nem tudtam elképzelni, hogy képes leszek azokra a dolgokra, amiket ők nap, mint nap tesznek: kocsit vezetni, számlákat befizetni, egy munkahelyre bejárni, sütni, főzni, magassarkú cipőben járni, vendégeket fogadni, fizetést beosztani, egy nyaralást megszervezni. Az iskolában sok mindent tanultunk – különösen szerettem például koordináta rendszert rajzolni vagy verset elemezni – , de a fent említett ‘felnőtt’ dolgok nem szerepeltek az órarendben. Amikor egyszer-kétszer hangot adtam kétségeimnek, a szüleim megnyugtattak, hogy menni fog az, ha eljön az ideje. Sőt, nekem még sokkal jobban, mint nekik, mert én sokkal okosabb és ügyesebb vagyok. Ez persze valamilyen szinten megnyugtatott, de teljesen meggyőzniük nem sikerült. Nem töprengtem ám ezen egyfolytában, mert annyi más érdekes dolog volt. Például:

• Ki sütött először kenyeret? És egyáltalán: hogy találták ki az emberek azt a sok receptet?

• Mit csinál Madonna éppen ebben a pillanatban? Vagy az angol királynő?

• Hány méter vasúti sín lehet az egész világon?

• A csiga tényleg lehet egyszerre fiú és lány? ( Egyszer sikerült meglesnem, és igen! )

• Miért hiányzik pont az a betű a betűtésztából, ami nekem kell?

• Aki néma, az hogy beszélget magával a fejében?

• Van olyan, hogy cipőfűző gyár?

• És mi lesz azzal a sok mindennel, amit legyártanak (nylon harisnya, műanyag pohár, cipzár, bélyeg stb. stb. ) és soha nem veszi meg őket senki?

Alapvetően nem sokat változtam Kis Zsuzsi korom óta. Manapság is sok minden foglalkoztat, de 1. van internet, ahol szinte mindenre lehet választ találni és 2. kit érdekel, hogy Madonna éppen mit csinál? A szüleimnek is igazat kell adnom. Nem mindent tanítanak meg az iskolában, de ha eljön az ideje, akkor beletanulsz és menni fog. Mint mondjuk az autóvezetés vagy a munkába járás vagy a sütés-főzés…….

Hozzászólás