Családi állapota: egyedülálló

Ha morbid lennék, akkor ezen az éven megünnepelhetném azt, hogy immáron tíz éve annak, hogy Cornellal elváltak útjaink. Bizony, bizony. Számon tartom ám az éveket, de azt hiszem, így van ezzel mindenki, ha élete első, nagy szerelméről van szó. Ám nem vagyok sem morbid, sem szemtelen, sem cinikus. Tulajdonképpen nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az utolsó, problémás, összecsapásoktól és elkeseredett próbálkozásoktól nem mentes két évtől eltekintve, alapvetően boldog, élményekben és tapasztalatokban gazdag tizenkét évet töltöttünk együtt. Biztos vagyok benne, hogy erről Cornel sem vélekedik másképp.

Egyszer azt mondta, hogy van egy holland mondás. Oude liefde roest niet. A régi szerelem nem rozsdásodik. Ők ez alatt valami olyasmit értenek, hogy az első szerelemnek mindig különös helye van az ember szívében. Fényesebb, mint a többi. Én inkább valahogy úgy képzelem, hogy egy idő után egybeolvad a többi momentummal, amelyek életünk keretét alkotják. Olyan fém foltokból készült keret. Van benne arany, bronz, ezüst, rozsdamentes acél. Egyfajta terepminta, csak kicsit dizájnosabb. Ha formatervezésről lenne szó, akkor ilyesmire gondolnék.

Szóval, hogy a címnél maradjunk, egy évtizede minden hivatalos papíron családi állapotomként ‘egyedülálló’ szerepel. Lehetne hajadon is, de az az én koromban olyan nem passzentosnak hangzik. A múlt században szülőfalumban ‘vénlány’-nak neveztek volna, de szerencsére ennek a közel sem hízelgő kifejezésnek a használata kezd feledésbe merülni. Simán kiegyezem tehát az alleenstaand-dal.

Talán felmerül valakiben a kérdés, hogy miért nem házasodtunk össze, ha már olyan sokáig együtt voltunk? Bevallom, kizárólag rajtam múlott. Cornel háromszor állt elő azzal a kéréssel, hogy szívesen feleségül venne. Természetesen el-eljátszottam a gondolattal, de amikor a dolgok gyakorlati részleteiről kezdtünk el beszélni, hamar kiderült, hogy köszi, részemről inkább nem. Én egy kis, csendes, kizárólag család és közeli barátok jellegű esküvőre gondoltam. Hollandiában. Nem szeretem a nagy felhajtást. Emellett sokkal egyszerűbb tizenöt embert elutaztatni Magyarországról Hollandiába és elszállásolni, mint ugyanezt megtenni százötvennel az ellenkező irányba. Én azzal érveltem, hogy legalább a számomra kedves emberek végre meglátják, hogy hol is élek és vendégül láthatom őket fogadott hazámban. Cornel ezzel szemben ragaszkodott ahhoz, hogy az esküvőt kizárólag a menyasszony szülőhazájában szabad megtartani és ezt az örömteljes eseményt minden fellelhető baráttal, haverral és rokonnal meg kell osztani. Figyelembe véve azt, hogy huszonöt évig övék volt Haastrecht legkedveltebb kávézó – diszkója, a szerinte meghívandók listája egyre hosszabb lett.

Sorolhatnám tovább a hasonló megfontolnivalókat, amelyek Cornel szerint pusztán mellékes, abszolút nem lényeges szempontok voltak, de maradjunk inkább annyiban, hogy esküvő nem kerekedett a dologból. A harmadik ‘vitát’ azzal zárta le, hogy ő bizony meg nem kér többet. Ha elérkezettnek látom az időt, akkor kérjem meg én. Hát, ez nem következett be. Én nem láttam szükségét, mert monogám és megfontolt típusként együttélésünk és maga a tény, hogy mindent hátrahagyva őt és Hollandiát választottam, az én szememben felért legalább egy hatalmas, kimondott IGENnel.

Pedig milyen szép menyasszony lenne belőled! – hallottam többször is Anyuéktól és a Cornel nővérétől. Sőt, egy napon a Cornel anyukája somolyogva felinvitált abba a szobába, ahol régi, de számára kedves ruhadarabokat őrzött. Nagy meglepetésemre elővett egy gondosan becsomagolt ruhát: az ő menyasszonyi ruháját. Gyönyörű volt. Egyszerű, elefántcsontszínű selyem. A felső része apró gyöngyökkel volt kivarrva, derékig a testhez simult és onnan alig észrevehető a-vonalban szélesedett lefelé. Nem nagyon tudtam mit mondani. Talán. Majd valamikor.

Természetesen az elmúlt tíz évben sokszor és többen megkérdezték tőlem, hogy nem rossz-e egyedül lenni. Habár a kérdést értem, meg vagyok győződve arról, hogy őszinte válaszomat nem mindenki fogadja kétségektől mentesen. Nem, nem rossz. Szerintem személyiség és hozzáállás kérdése az egész. Téphetném magam azon, hogy más miért találta már meg élete párját, én pedig miért nem vagy mi lesz, ha egyedül fogok megöregedni vagy talán  van velem valami óriási nagy hiba stb. Személy szerint inkább választom azt, hogy örülök a jelenlegi szabadságomnak, az élet által felkínált lehetőségeknek és igyekszem minden napból és helyzetből kihozni a legtöbbet.

S mindez idő alatt – és ebben hajthatatlan vagyok – teljes szívemmel bízom abban, hogy rám talál majd a Nagy Ő. Pontosan akkor, amikor annak eljön az ideje.

Hozzászólás