Headspace

Először is: nem tudtam megállni, hogy ne keressem ki a headspace pontos meghatározását az Oxford Dictionaries-ben. Így hangzik: a person’s state of mind or mindset. Ám ezzel még nincs vége, mert jelenti azt is, hogy time to think clearly or to be free from mental pressure. Tulajdonképpen mindkettőre gondoltam, amikor eszembe ötlött néhány perccel ezelőtt, hogy meg szeretnék erről osztani egy pár gondolatot. Mármint arról, hogy hogyan változik, változhat meg valakinek a gondolkodásmódja vagy az, hogy mivel  tölti meg a fejét és hogy nekem ezzel kapcsolatban milyen tapasztalataim vannak.

Akkor kezdtem el ezen morfondírozni, amikor a héten kezembe került a holland Psychologie Magazine februári száma. Lapozgatás közben találkoztam egy cikkel, amely a Genezen van een eetstoornis címet viselte. Ez magyarul szó szerint annyit tesz, mint ‘egy étkezési zavarból kigyógyulva’. Nem vetettem rá magam, mindössze a történetüket elmesélők kiemelt mondatain futottam át. Az egyik szimpatikus, szőke hölgy vallomása szerint, amióta kigyógyult az anorexiából, sokkal több ideje van. Újra tud időt szánni a családjára, barátaira, megszerezte doktori címét, sokat utazik, még többet olvas és nem régen kezdett el franciát tanulni. A nap természetesen ugyanúgy huszonnégy órából áll, mint azelőtt és a képességei sem lettek valamilyen csodaszer által felturbózva. Mindössze annyi történt, hogy elméje kiszabadult a betegség börtönéből.

Anyuval szoktunk néha erről beszélgetni. Amikor elmesélem neki, hogy mit csináltam a héten – cikkeket írtam, holland órát tartottam, angolt tanítottam, elmentem moziba, megint találkoztam egy érdekes emberrel, a lányokkal szerkesztettük a magazint, jógáztam, masszázson voltam, elkezdtem egy új sorozatot, megleptem magam egy könyvvel stb. – általában megjegyzi, hogy (idézem): ‘Látod, mennyivel jobb, hogy már nem hülyeségekkel foglalkozol? Mennyi időt elvett tőled az a sok értelmetlen agyalás a semmin.’ Természetesen pontosan tudom, hogy mire gondol. Arra az időszakra, amikor tudatom annyira beszűkült volt, hogy csak keringtem mentális ketrecemben. Ha nem azt próbáltam kiszámolni, hogy pontosan mennyi kalória lehet egy fél adag cappuccinoban, akkor azon tépelődtem, hogy meg merjek-e enni egy bögrelevest vacsorára. Reggel azon görcsöltem, hogy mit fog mutatni a mérleg, a munkahelyen pedig azon, hogy csak kibírjam  a nap végéig anélkül, hogy bedobogna a szívem, rám jönne  a szédülés az aluljáróban vagy be tudom-e vállalni az esti tumultust a szupermarketben.

Előző bejegyzéseimben többször említettem, hogy a pánikbetegség és az étkezési zavar egy meglehetősen trükkös kombináció. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy szinte kötelező társai egymásnak. Elvégre is, aki anorexiás vagy az étkezési zavar más formájától szenved, az egyfolytában fél, aggódik és görcsösen igyekszik  a kontroll illúzióját fenntartani. Tudom, hogy ez szinte elitélendően hangzik, de ez egy napi huszonnégy órás elfoglaltság. Az agy folyamatosan pörög és akkora odabent a kavalkád, hogy kívülről a legkisebb információ falatkának sincs esélye a bejutásra. Nagyon jól emlékszem, hogy sikítani tudtam volna minden alkalommal, amikor megszólalt a telefon vagy egy újabb email érkezett. ‘Hagyjon mindenki békén! Van nekem elég bajom!’

Utólag meg tudom érteni azokat, akik a hozzám hasonlókra – pontosabban akkori nem éppen egészséges felfogású személyemre – azt mondják, hogy csak hisztizik, jó dolgában veszett meg vagy bezzeg, majd megtudná, ha lenne vagy három gyereke, akiről gondoskodni kellene! Ugyanakkor azt is tudom, és ezt családom és barátaim is aláírják, hogy az étkezési zavart és a pánikbetegséget nem szabad félvállról venni. Én is sok kellemetlenséget megspóroltam volna magamnak és másoknak, ha hamarabb észbe kapok. Szerencsére, ha nem is éppen hamar, de időben sikerült.

Az elmúlt pár év intenzív mentális munkájának köszönhetően  ‘headspace’-em alapos átalakuláson ment át. Lassan és fokozatosan. Időről időre konstatáltam az apró változásokat. Például amikor végig tudtam nézni valamelyik sorozat egyórás epizódját úgy, hogy követni is tudtam az eseményeket. Amikor évek múltán először befejeztem egy könyvet. Amikor már eszembe sem jutott, hogy azon izguljak, vajon ki tudom-e állni a pénztárnál a sort vagy át tudok-e vertigo nélkül menni a zebrán. Amikor gondolkodás nélkül megettem egy szelet szülinapi tortát. Amikor szíves-örömest eleget tettem egy baráti meghívásnak és újra megnyitottam otthonomat mások előtt. Amikor először kezdett el irritálni, hogy miért kell mindenen feltüntetni a kalóriákat? Aztán rádöbbentem, hogy soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha bosszantani fog. De csak egy percig. Mert az élet ugyebár túl rövid ahhoz, hogy ‘hülyeségekkel’ foglalkozzak……

Hozzászólás