Mert sportolni jó!

Igen. Ez köztudott. A WHO szerint naponta minimum 30 percet kell(ene) aktívan mozognunk ahhoz, hogy egészségesek és fittek maradjunk. Teljesíthetjük ezt a napi kvótát egy tempós séta, biciklizés vagy futás formájában, de ide számít az is, ha táncra perdülünk a nappaliban, a lift helyett a lépcsőzést választjuk vagy lenyírjuk a füvet. Ki mit szeret , kinek mire van lehetősége. Nem hangzik nagy dolognak, ugye?

A ‘sportolás’ szó hallatára azonban legtöbbünknek nem egy kiadós erdei séta jut az eszébe.  Sokkal inkább egy fitnesz terem vagy sportsuli, ahol különböző tagjainkat vagy egész testünket megmozgató gépek garmadája vár arra, hogy formába hozzon vagy tartson bennünket. Lehet taposni a kilométereket, izzadni, égetni a kalóriákat, összeszorított ajkakkal emelgetni a súlyokat. Mert a szépségért és az egészségért szenvedni kell, ugyebár.

Bevallom, a sportolással sokáig hadilábon álltam. Már általános iskolában sem szerettem a testnevelés órákat. Nem is voltam jó semmiben. Kislabda dobás? Sosem ment elég messzire, hanem rövid ívvel csapódott jobbra vagy balra. Hatvan méteres gyors futás? Biztos a sprint-technikámmal volt a baj, mert általában utolsónak vagy utolsó előttinek értem célba. Szekrényugrás? Akárhogy is veselkedtem neki, mindig megtorpantam a szekrény előtt. A kötélmászást inkább hagyjuk. Ami pedig a kézilabdát, a kosárlabdát vagy a röplabdát illeti, hamar kiderült, hogy nem tudok egy csapat érdekében elszántan küzdeni egy kerek valamiért. Sajnos azok a dolgok, amiket igazán szerettem, nem szerepeltek a tantervben: korcsolyázás, tánc, tollaslabda, biciklizés. Mire a gimibe kerültem a ‘nem szeretem’-et felváltotta az utálat és alig vártam, hogy egyetemre járhassak, és megszabaduljak a kötelező heti tesi-tortúrától. Kijelenthetem, hogy huszonöt éves koromig hellyel-közzel semmit nem mozogtam. Ám ha jobban belegondolok, akkor az egyetem alatt áttáncolt sok éjszaka felér egy-két masszív aerobik órával.

Személyes mozgáskultúrámban Hollandiába való költözésem hozott változást. Nem volt mese. Ha el akartam jutni valahová, akkor biciklire kellett pattannom és hamar megtanultam, hogy ennek elkerülésére semmi nem ad indokot, kivéve egy kiadós hóvihar, 80-100 km/órás széllel megspékelve. Szerencsére biciklizni mindig is szerettem. Az ember teker, közben nézi a tájat, elgondolkodik ezen-azon és mire észbe kap, már el is ért egyik helyről a másikra. Persze Hollandiában ideálisak a körülmények és napi szinten én is 15-20 km-ert megtettem probléma nélkül. Csak hogy egy holland szemében a kerékpározás nem számít sportnak, ezért amikor nekem szegezték a kérdést, ‘Te mit sportolsz?’ , csak álltam szótlanul és végül nagy nehezen kinyögtem, hogy ‘semmit’. Nem hangzott jól. Még a saját számból sem. Az pedig kifejezetten kellemetlenül érintett, amikor döbbent arccal visszakérdeztek: ‘Semmit’? Erre már csak fejcsóválással és lesütött szemmel tudtam válaszolni. El is határoztam, hogy változtatok a dolgon.

Tizenkét éves kint létem alatt kipróbáltam egyet s mást.

Tai-bo. Body Combat. Spinning. Futás. Pilates. Step aerobik. Karate. Jóga. Röplabda.

Az igazság az, hogy hamar beleuntam mindegyikbe. Vagyis majdnem. A karate és a jóga kivételt képeztek. Általam nem várt módon sokkal jobban megerősítettek, fizikailag és szellemileg, mint például a lehajtom-magam-teljesen-spinning órák vagy a jaj-csak-el-ne-tévesszem-a -lépést step aerobik foglalkozások. Mi több, a karate edzésekre és a jóga órákra örömmel jártam. Valószínűleg azért, mert felszínre hozták és fejlesztették azokat a képességeimet, amelyekről addig nem is tudtam. Kiderült, hogy nagyon hajlékony vagyok, jó az egyensúly érzékem, képes vagyok sokáig koncentrálni és megnyugtat, ha ugyanazokat a mozdulatokat kell ismételni akár százszor is. Zárójelben jegyzem meg, hogy a monotonitás a mindennapi életben kifejezetten idegesít, ám a napüdvözletet és a karate különböző ütés és rúgás formáinak gyakorlását nem tudtam megunni. Sajnos a térdem nem viselte jól a sok forgolódást és terhelést, így négy év után búcsút mondtam e nemes küzdősportnak.

Miután 2011-ben visszaköltöztem Magyarországra és októberben megbetegedtem, jó ideig – vagyis évekig – nem mozogtam semmit. Nem volt hozzá se erőm, se energiám. Arra  összpontosítottam, hogy meggyógyuljak és újra ‘normális’ életet éljek. Sokszor éreztem magam lustának, gyengének, mihasznának, de tudtam, hogy nincs értelme olyasmit erőltetni, amire még nem állok készen. Végül azt mondtam magamnak: ha eljön az ideje, ha úgy érzem, akkor csakis (ön)szeretetből és örömből fogok sportolni. Így is lett.

Igen, van bérletem az egyik sportsuliba. Nem fogadtam meg, hogy minden nap vagy hetente háromszor kötelezően lejárok. Nem iratkoztam fel csoportos órákra. Kizárólag akkor kapom a táskámat és sétálok el, amikor jól esik. Hiába a sok modern gép, engem csak az evezőpad érdekel. Teljesen kikapcsol és nyugodtan tudok gondolkodni, ötletelni. A jógánál is megmaradtam, sőt felfedeztem a lebegő jógát is. Ha pedig túl hideg van, egész nap zuhog az eső vagy egyszerűen nincs kedvem kimozdulni a lakásból, akkor minden gond nélkül táncra perdülök a nappaliban.

Mert mozogni jó.

De csak akkor, ha örömöd telik benne.

Hozzászólás