A barátság nevében: live and let live

Merel szombaton visszarepült Hollandiába. Ez alkalommal csak három napig tudott maradni, mert az anyukájának ma, kedden nyílik kiállítása Párizsban és Merel gondoskodik a házról és a két mini-kutyáról, amíg a szülei távol vannak. Persze ittléte alatt hamar rájött, hogy ez a pár nap nagyon hamar eltelik, ezért el is határozta,hogy legközelebb megint minimum egy hétig itt fog időzni, de azt is felvetette, hogy elhozhatná Bobot, a macskáját és akkor az egész nyári szabadságát itt tölthetné. Egy teljes hónap a meleg, napsütéses Debrecenben! Én buzgón bátorítottam, mert szeretem, ha itt van. Az évek során rájöttem, hogy kevés olyan ember van, akinek a társaságában igazán otthon érzem magam és hogy ezek az emberek különösen értékesek.

Többször rácsodálkozok azonban, hogy miért és hogyan is lettünk, vagyunk legjobb barátnők. Az eltérések és különbözőségek néha mókás helyzeteket kreálnak és olyankor nem tudunk mást tenni, mint kacarászunk saját komikusságunkon.

Vegyük például a ‘rend a lelke mindennek’ elvét. Én alapjában véve rendszerető embernek tartom magam. Régebben ezen tulajdonságom képes volt kényszeresen fanatikus méreteket ölteni – félre áll a függöny, nem párhuzamosan sorakoznak a cipők, nem szín szerint vannak behajtogatva a ruhák stb. -, de mára sikerült magam rászoktatni az úgynevezett kreatív rendetlenségre. A lakásom így már nem úgy néz ki, mint egy bútorbolt show room-ja, hanem mint egy hely, ahol élnek. Nem zavar, ha hever egy pár magazin a földön vagy kicsit macskaszőrös a kanapé. Ám ha Merel itt van, akkor igen csak erőt kell vennem magamon, hogy ne pakolásszak egész nap utána. Szerencsére elég gyakran jön és így mára sikerült megszoknom, hogy Merel egy filozófus szintjén él és nem foglalkoztatják olyan apró-cseprő dolgok, mint a mosogatás, a pakolgatás vagy a rend, úgy általában.

Mire reggel fél tíz-tíz körül kikászálódok a konyhába kávézni, addigra a mosogató tele van edényekkel, tányérokkal, kanalakkal. Mindez azóta van így, mióta Merel rászokott a zabkására. Képes hajnali fél hétkor zabpelyhet és zablisztet áztatni, főzni, kutyulgatni, mandulatejet melegíteni és fagyasztott áfonyát olvasztani. Emellé elkészít két csésze fekete kávét, természetesen két külön csészében. Miután mosolyogva elfogyasztotta szuper-egészséges reggelijét és felhörpintette italát, minden a mosogatóban landol és Merel vidáman csiripelve elvonul dolgozni, vagyis írni. Egy óra után megszomjazik és akkor kezdődik az este kilencig véget nem érő teázás. Igen, minden teához egy új bögre. Fogalmam sincs, hogy fér olyan kis testbe annyi folyadék. Én biztos kidurrannék, de Merel váltig állítja, hogy csak szokás kérdése. Számomra az is rejtély, hogy a használt teafiltereket miért nem dobja ki a szemetesbe, ahelyett, hogy egy erre a célra kijelölt tálkában halmozza fel őket. Megfigyeltem, hogy egyiket sem használja kétszer és estére – legalábbis az én szememben – olyan szomorú látványt nyújt a kiszáradt, foltos filterhalom.

Merel másik érdekessége az ételallergiája. Láttam már. Nem szép látvány. Ha olyat eszik, amire érzékeny, perceken belül olyan lesz az arca, mintha rózsahimlővel szórták volna be. Az évek során figyelte a reakcióit és mára van egy terjedelmes listája, amin rajta áll, mi az, ami kellemetlen tüneteket okozhat. Ilyen például a sajt, a vaj, a tojás, a cukor, mindenféle szósz, a joghurt, a ‘rendes’ kenyér, a csoki és mindenféle erős fűszer. Én ezek egy részét pusztán finnyásságból nem eszem és hálát adok az égnek ezért a luxus helyzetért. Merel ételallergiája azonban nem következetes és amikor erre figyelmeztetem, akkor pirulva megmagyarázza a dolgot. Mert ugyebár, nagyon-nagyon szereti a nosztalgia krémest, amit ki nem hagyna, ha itt van. Mint tudjuk, a nosztalgia krémesben van tojás és tej és cukor és liszt, de érdekes módon egyik szelet elfogyasztása után sem jelentkezik a piros foltzápor Merel arcán. Ugyanilyen rejtélyes számomra a gyros pitában, a tortilla csipsz és a bécsi kapucíner esete is, amit kedves barátnőm szintén büntetlenül fogyaszt bárhol, bármikor, bármilyen mennyiségben. Az ehhez hasonló egészségtelen kulináris kiruccanásait szerinte nagyon jól ellensúlyozza a reggeli zabkása jótékony hatása. Talán nem csoda, hogy csak somolyogni tudok, amikor ezt a teóriát komoly arccal előadja.

Ha együtt vagyunk, a nap nagy részét beszélgetéssel, hangos könyvek hallgatásával, vásárolgatással, mozizással, kávézással és ötletek passzolgatásával töltjük. Ez a délelőtt tizenegy és az este kilenc óra közötti időszakot jelenti, bioritmusunk ugyanis meglehetősen eltér. Merel a nappal kel és azzal nyugszik, sőt napközben is képes egyet szundítani. Ezzel szemben én a délelőtt közepén kelek és csak ritkán alszom el éjfél-egy óra előtt. Merel már azt is megszokta, hogy sokkal nagyobb a mozgásigényem, mint neki. Nem, eddig még nem sikerült a sportsuliba elcsalogatnom, a fürdőbe viszont szívesen jár. Olyankor tudom, hogy pilledt állapotban tér haza és maximum teázni és olvasni fog a nap hátralévő részében, míg én csacsogok vagy valamilyen számára nehezen elviselhető zenét hallgatok maximális hangerőn, persze füllhallgatóval felszerelkezve. Próbált rászoktatni a cselló koncertekre és a spirituális zenére és az indiai versekre, eredménytelenül. Ha színekben leírható két ember, akkor azt mondanám, hogy én fekete-fehér vagyok, Merel pedig egy pasztell színskála.

Az elmúlt nyolc év számomra bizonyíték arra, hogy két nagyon különböző embert örök barátságra hozhat össze a sors és azt hiszem, nem véletlenül. Mert meg vagyok győződve arról, hogy találkozásunk az univerzum műve. ( Bocs, ha ez egy kicsit ‘spirituálisan’ hangzik. ) Mindezért nagyon hálás vagyok, mert sok mindenről maradtam volna le, ha azon a bizonyos februári napon 2007-ben nem reagálok egy lakáshírdetésre, mert akkor nem nyitott volna ajtót az a lány, akit azóta legeslegjobb barátnőm lett.

A tervek szerint május végén, június elején ellátogatunk New Yorkba, de addig még eltelik néhány Merel-töltötte, kreatívan rendetlen debreceni nap:-)

Hozzászólás