Könyv: negyvenkilencedik rész

Amikor leültem és átadtam magam annak az ötletnek, hogy (könyvet) írok, tulajdonképpen két dolog motivált. Az egyik az volt, hogy kiírjak magamból dolgokat, a másik pedig az, hogy történetemmel talán segíthetek azokon az embereken – nőkön és lányokon-, akiknek szintén meg kellett küzdeniük az étkezési zavar valamilyen formájával, a depresszióval és a pánikbetegséggel. Egy időben még azon is elgondolkodtam, hogy talán pszichológiát tanulok, coach leszek vagy alapítok egy önsegítő kört, ahol mások is megoszthatják tapasztalataikat és egy építő közösség által segíthetnek magukon, egymáson. Mindez azonban időközben megváltozott.

Hogy miért?

Megpróbálok erre a kérdésre logikus választ adni, de mindenekelőtt őszintét.

Ahogyan egymás után írtam ki magamból a fejezeteket-nem egy előre eltervezett kronológiai vagy tartalmi sorrendben, inkább ösztönösen-, olyan volt, mintha minden alkalommal tükröt tartottam volna magam elé. Tisztán láttam akkori önmagamat és mostani énemet. A négy év alatt bekövetkezett változás gyakran annyira meglepett, hogy le kellett tennem a billentyűzetet és csak ültem, bámultam, csodálkoztam. Ugyan mi lelt, hogy több, mint tíz éven keresztül fanatikusan számolgattam a kalóriákat és legjobb barátom, ellenségem, zsarnokom a mérleg volt? Hogy juthattam odáig, hogy elhitettem magammal, hogy nem érdemlem meg az életet, mások szeretetéről már nem is beszélve? Mi költözött belém, hogy meg sem hallgattam azokat, akik a legjobbat akarták nekem? Mire mentem azzal, hogy bezártam magam és börtönömben kornyadoztam? Hogy én, aki mindig is kíváncsi természetű, barátkozó és kalandvágyó voltam, arra sem voltam képes, hogy a sarki boltba lemenjek? Mikor kebelezte be bizakodó optimizmusomat a bénító félelem?

Visszatekintve annyira értelmetlennek tűnt az egész.

Ugyanakkor a betegségemnek és az abból kivezető rögös, csúszós útnak és utazásom tapasztalatainak köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki vagyok. Néha még bekúszik egy apró árnyékfelhő a látóterembe. Ilyenkor egy kicsit megijedek. Csak nem megint? Azonban gyorsan emlékeztetem magam arra, hogy még a legerősebb és legtalpraesettebb emberek is elbizonytalanodnak néha. Azt is tudom, hogy ezek  a  régi félelmek és kétségek egyfajta iránytűként szolgálnak és én dönthetem el, hogy merre megyek tovább. Az is megesik, hogy leülök egy picit és csak hagyom, hogy legyen, ami van. Reflektálok. Ábrándozok. Emlékezek. Nem kell mindig azonnal cselekedni és a tartós változás bizony sok munkába és időbe kerül. Nehéz volt megtanulnom türelmesnek és megbocsátónak lenni önmagammal szemben, de azt hiszem egyre jobban megy. Mindazt az energiát és figyelmet, amit régen értelmetlen dolgokra pazaroltam, most olyan dolgokra fordíthatom, amelyek gazdagabbá teszik az életemet és a lelkemet táplálják. Mert akárhogyan is, de hiszek abban, hogy ha a lélek – vagy bárminek is nevezzük – elkezd gyógyulni, a test követi. Legalábbis nálam ez így történt és történik.

Nem, nem leszek, nem lehetek az, aki a betegségem előtt voltam és ez nem is baj.

Akkor az életem fekete-fehér volt, néha rikító színekkel tarkítva és a mindent vagy semmit motorja hajtotta, ami egy idő után nem bírta  a tempót.

Hogy most milyen?

Mint egy csörgedező patak.

Ezer árnyalatban csillan meg rajta a fény.

Van, amikor jó mezítláb belegázolni és érezni a hűs víz alatt meglapuló sima kavicsokat és van, amikor egyszerűen csak jól esik leülni a partjára és hallgatni a morajlását.

Azt pedig, hogy merre visz az útja, majd meglátjuk.

Hozzászólás