Munka, mozi, kávé, miegymás

Szombat délután spontán felindulásból moziba mentem. Szoktam ilyet csinálni. Üldögélek valahol – ez alkalommal a Volt Egyszerben fogyasztottam zabtejes cappuccinomat – és egyszer csak azt mondom magamnak: “Miután ezt megittam, bemegyek a moziba és veszek egy jegyet az első filmre, ami műsoron van.” Így is lett. Az eredmény? Daddy’s Home, azaz Megjött Apuci. Bizony, bizony. A legújabb családi komédia Mark Wahlberg és Will Ferrell főszereplésével. Ahogy a kényelmes plüss székbe befészkelődve az előzeteseket néztem, megtörtént az, ami hébe-hóba megtörténik, amikor ilyen helyzetben találom magam. Eszembe jut, hogy mindez négy évvel ezelőtt még lehetetlennek tűnt volna a számomra. Ilyenkor mindig mosolygok magamban és örülök az egyszerű kis átlagos életem nyújtotta örömöknek. .

Mit értek a mindez alatt?

Nézzük csak.

Vegyük a múlt szombati napot.

Reggel háromnegyed nyolckor keltem, megkávéztam (plusz egy meditációs jellegű könnyed cigaretta, mert ilyenkor gondolom át a napomat ), megreggeliztem és elindultam a nyelviskolába. Pontban kilencre oda is értem és kezdődhetett az angol óra, amit mellesleg én tartok. Szeptember óta van egy csoportom és nagyon szeretem őket. Szoktak panaszkodni, hogy nehéz az angol, de szorgalmasak és a munka mellett sokat nevetünk. Fél egyig boldogítjuk egymást, aztán kezdődhet a hétvége.

Én a Fórumba vettem az irányt. Benéztem a Libri-be, mert hamarosan befejezem a Two Brothers-t és ilyenkor mindig rám tör a “kell egy új könyv” mánia, de semmi olyat nem találtam az angol szekcióban, ami felkeltette volna az érdeklődésemet. Így aztán a hideg napsütésben átsétáltam a Volt Egyszer-be egy finom meleg italra. Ha még nem derült volna ki, akkor ez a kedvenc kávézóm: kicsi, hangulatos, mindig mindenki barátságos és arra a Starbucksra emlékeztet, ami Londonban a Goodge Street-i megálló mellet van a sarkon. Tulajdonképpen nehéz megmagyarázni, hogy miért vagy miért nem jön be valakinek egy hely. Ami engem illet, szeretek csak úgy kibámulni az ablakon, nézni a járókelőket, ötletelni vagy írni egy órácskát. Én ezt magamban kreatív nyugalomnak nevezem és ahol ezt megkapom, hát az menthetetlenül kedvenc hely lesz.

Mint már kiderült, kávézás után mozi következett, majd hétvégi bevásárlás. Jóval elmúlt már hat óra mire hazaértem. Észre sem vettem, hogy így eltelt az idő. És hogy mit csináltam este? Semmi különöset: egy könnyű vacsorát, befejeztem a Bates Motel harmadik évadát, haza telefonáltam, rajzoltam és lefekvés előtt olvastam. Majd’ elfelejtettem: természetesen megetettem Pop-ot és eltűrtem neki, hogy gépelés közben a csuklómon nyugtassa a fejét és teljes hangerővel doromboljon. Nem igazán praktikus, de nagyon aranyos és azt hiszem, ennyi luxus jár neki.

Hát, igen. Egy átlagos szombat á la moi.

Hát ebben meg mi a különös? – kérdezheti valaki.

Semmi.

Legalábbis annak, aki nem tapasztalta meg, hogy milyen az, amikor nem mersz kimenni a nappaliból a konyhába, amikor a bejárati ajtó a közted és a világ közötti áthatolhatatlan fal, amikor egyfolytában fáradt vagy de nem mersz aludni, mert visszatérő rémálmok és félelmetes gondolatok gyötörnek, amikor semmi másra nem vágysz, csak arra, hogy egy kicsit egyedül lehess, de egy percre sem mersz egyedül maradni, mert attól félsz, hogy valami hülyeséget csinálsz, amikor egy korty kávé után leblokkol a nyelőcsöved és egyszerűen nem megy tovább, amikor az evés puszta gondolata is pánikkal tölt el, amikor felnőtt nő létedre anyukád kell, hogy fuvarozzon mindenhová, mert úszik veled a járda, légszomjad lesz a villamoson és már az emberekkel való interakció gondolatára is az ájulás környékez, amikor terápiától terápiáig élsz és a világ legnagyobb lúzerének érzed magad, mert ha a tükörbe nézel, egy csúnya, mihaszna valaki néz vissza rád, akinek fogalma sincs, hogy mihez kezdjen magával élete hátralévő részében.

Na, most már érthető miért mosolygok egy ‘átlagos’ napon?

Pontosan.

Elvégre is a mosoly bájosabb és kevésbé feltűnő, mintha egyfolytában csípkedném magam:-)

Hozzászólás