Mi lett volna, ha…?

Régen rengeteget tudtam tépelődni ilyesmin.

Mi lett volna, ha annak idején nem hagyom ott a kéttannyelvű gimit? Valószínűleg nem szereztem volna három nyelvvizsgát és nem angol szakra jelentkezem, hanem mondjuk az orvosira vagy pszichológiára. Mi lett volna, ha 1995. decemberében nem megyek be egy ingyenes koncertre az utrechti Jaarbeurshal-ba, sőt meg sem látom azt a posztert, ami a koncertet reklámozta? Akkor soha nem találkoztam volna Cornellal, akit apukája éppen azon az estén kivételesen felmentett a kávézói munka alól. Enélkül a találkozás nélkül – ami később számomra is meglepő módon szerelemmé alakult – nem hiszem, hogy valaha is kiköltöztem volna Hollandiába. Mi lett volna, ha tizenkét évvel később nem úgy határozunk, hogy mindkettőnknek jobb az elválás, hanem együttmaradunk? Lehet, hogy azóta már  én is beálltam volna a haastrechti kétgyermekes fiatal anyák sorába és boldog-stresszesen élnénk mindennapjainkat.  Mi lett volna, ha soha nem betegszek meg? Ha nem sikerült volna eladni a goudai házamat? Ha nem tudtam volna hazaköltözni? És a többi és a többi és a többi.

Időközben leszoktam az ilyesfajta tépelődésekről, véget nem érő gondolatfuttatásokról. Talán furán hangzik, de a kórházi ágyon ébredtem rá, hogy az örökös elemezgetésnek és a múlton való, valamint a soha meg nem történt dolgokon való agyalásnak kevés értelme van. Igen, meglehetősen nagy változásokra képes az ember, ha nincs más választása. Akkor egyszerű volt a képlet: most ez van, innen hogyan tovább? De ebbe most nem akarok belemenni, mert aki olvassa a könyvről szóló blogbejegyzéseimet tudja, hogy szerencsére – vagyis inkább sok-sok tanulással, gyakorlással, kemény munkával és segítséggel – sikerült kiszabadulnom a betegségem által kreált ketrecből.

Néha el sem merem hinni, hogy azóta mennyi jó dolog történt velem.

Tavaly áprilisában határoztam el, hogy felmondok a munkahelyemen és egy ideig nem is állt szándékomban magam bármilyen munkaadónak elkötelezni. Úgy gondoltam, hogy adok magamnak egy évet, nyitott szemmel és szívvel járok, csinálom, amit szeretek, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. Alapvetően nem hiszek a vonzás törvényében, nem küldtem üzenetet az Univerzumnak, egyszerűen csak elkezdtem a magam módján élni a mindennapokat. Eleinte furcsa volt és néha furdalt is a lelkiismeret, hogy ‘semmit ‘ teszek – vagyis nem járok be egy hivatalos munkahelyre. Ilyenkor aztán mindig megnéztem egy interjút egy általam tisztelt íróról vagy spirituális gururól és nyomban jobban éreztem magam. A szabadúszóság is munka, csak másképp. Egyszerűen csak hozzá kell szokni. S ami a legjobban meglepett, az az volt, hogy egyre-másra találtak meg lehetőségek: újságírás, fordítás, nyelvtanítás, tolmácsolás.

Ám, ami még ennél is fontosabb, az az, hogy van időm, energiám és kedvem olyan dolgokat csinálni, amelyekre a munka mellett nem volt. Mire este nyolc körül hazakeveredtem, teljesen le voltam merülve. Most már tudom, hogy azért, mert valami olyat csináltam, ami nem passzolt sem a személyiségemhez, sem ahhoz, amit szívem mélyén mindig is akartam: írni, alkotni, tudást átadni, másokat inspirálni. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy mindezt megengedhetem magamnak, de ha őszinte vagyok, akkor megdolgoztam érte. Éppen ezért vagyok hálás minden apró örömért és élményért, ami az elmúlt hónapokban helyet kapott az életemben és remélem, hogy ez így is marad.

De visszatérve a mi lett volna ha? fonalhoz. Ha nem mondtam volna fel a munkahelyemen, akkor nem tudtam volna részt venni az !gen Debrecen képzésén és akkor nem lehettem volna tagja egy olyan elhivatott, lelkes és elszánt csapatnak, amely most azon dolgozik, hogy magazinunk, a MIND megjelenjen és pozitív változást hozzon az emberek életébe.

Holnap döntő!

Hogy ideges vagyok -e?

Abszolút nem.

Persze, jó lenne nyerni, de nem az a legfontosabb, hanem az, hogy valami olyat csinálunk, amiben hiszünk és azt hiszem, hogy ezt a többiek nevében is nyugodtan kijelenthetem.

MIND vagy nem MIND?

Ez itt nem kérdés:-)

Hozzászólás