Könyv: negyvennyolcadik rész

Ebben a pillanatban valami teljesen máson kellene dolgoznom. Elhatároztam, hogy írok egy terjedelmesebb cikket, amelyben végigvonultatom a mindfulness-t a Csillagok Háborúja hat epizódján. Ehhez persze elengedhetetlen az, hogy többször megnézzek minden egyes Star Wars filmet, belevessem magam Buddha életútjába, majd John-Kabbat-Zin írásait tanulmányozzam. Ez most úgy hangzik, mintha mindez ‘teher’ lenne, pedig nagyon élvezem. Az írásnak megvan az az előnye – vagy hátránya – , hogy olvasás és gépelés közben az ember gondolatai elkalandoznak, mert szerintem elkerülhetetlen a reflektálás, ábrándozás és asszociálás. Szóval, éppen Yoda Mester sokunk által jól ismert sorait olvastam,

Fear is the path to the dark side. Fear leads to anger. Anger leads to hate. Hate leads to suffering.

amikor felötlött bennem egy gondolat: vajon érvényes ez a betegség(ek)re is? Ez esetben arra, ahogy annak idején kialakult bennem az anorexia és a pánikzavar? Ennek persze sehol nem olvashatok utána. Az egyetlen, amit tehetek, hogy pusztán kíváncsiságból eszmét futtatok a magam módján. Aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle.

Fear is the path to the dark side.

Azt hiszem, hogy minden  a félelemmel kezdődött. Féltem attól, hogy nem vagyok elég jó, hogy kudarcot vallok, hogy megteremtett boldogságom egyszer csak boldogtalanságba fordul, hogy az élet majd mindenféle megpróbáltatást vet elém és rettegtem attól, hogy nem leszek képes kiállni a próbát. Féltem attól, hogy egy napon majd ráébredek, hogy mindaz, amit akartam, amiért dolgoztam, amiért otthagytam a családomat, talán nem is az, amiről azt hittem, hogy annyira akarom. A kérdés természetesen az, hogy maga a félelem honnan jön? Erre most nem tudok mit mondani, de azt hiszem, hogy ez megbocsátható, mert közel sem vagyok olyan öreg és bölcs, mint Yoda Mester és erről ő sem filozofál terjedelmesen.

Fear leads to anger.

Amikor észrevettem magamon, hogy félek és aggódok, az első reakcióm azt volt, hogy mérges lettem önmagamra. Hogy én félek? Én, aki mindig két lábbal, magabiztosan, kíváncsi nyitottsággal, lehetetlent nem ismerve álltam a világban? Akkor nem féltem, amikor elindultam Hollandiába, most pedig, hogy mindent megteremtettem, ami a jóléthez kell, egyre csak szorongok és kételyek gyötörnek? Ahelyett, hogy beláttam volna, hogy a félelem természetes hozzátartozója az emberi létnek, tiltakoztam ellene. Ahelyett, hogy beengedtem volna: gyere félelem, üljünk le és tárgyaljuk meg, hogy miről is van itt szó, arcába csaptam az ajtót, próbáltam elüldözni, küzdeni ellene, mire ő egyre hangosabban kopogott, mindenütt felbukkant, amitől én egyre ingerültebb, haragosabb és feldúltabb lettem. Haragudtam magamra gyengeségemért. Haragudtam másokra, amiért olyan helyzetekbe kényszerítenek, amelyekben abszolút nem akartam részt venni. Haragudtam arra az énemre, aki mindig mindenkinek eleget akar tenni. Haragudtam arra az énemre, aki régen mindent olyan könnyen megoldott és most cserben látszott hagyni. Haragudtam az életre, amiért olyan nehéz és amiért erre senki nem figyelmeztetett előre. (Utólag jegyzem meg, hogy soha nem gondoltam volna, hogy ennyire bele tudok süllyedni az áldozat szerepébe. Szégyellem is magam érte, mert éretlen viselkedésre vall:-)

Anger leads to hate.

A legérdekesebb az volt, hogy nem mutattam ki a haragomat. Visszafojtottam. Lenyeltem. Nem csoda, hogy a bennem felgyülemlett feszültség pánikrohamok formájában keresett magának kiutat. A nem evés csak később jött. Akkor, amikor elkezdtem utálni magamat és másokat. Magamat azért, amiért nem tudtam a fentemlített félelmet és haragot egy értelmes, felnőtt nőhöz méltóan kezelni, másokat pedig azért, amiért egyfolytában arra emlékeztettek – jóhiszeműen persze -, hogy régen mennyire más voltam és az mennyivel jobb volt. Köszi. Mintha erre magamtól nem jöttem volna rá. Az (ön)utálat tökéletes táptalaja nemcsak az anorexiának, hanem bármilyen más étkezési zavarnak. Leegyszerűsítettem a dolgokat. Pontosabban mondva nem én, hanem a bennem fészket rakó betegség.A félelmet, a fájdalmat, a boldogtalanságot, az elégedetlenséget és a mindennapi dolgokból származó problémákat lefordította arra, hogy ‘utálom a testemet és nem létezhetek’. Az agyam megkapta az utasítást a lassú önpusztításra, a többi pedig ment magától.

Hate leads to suffering.

Nem szívesen használom a szenvedés szót, mert tudom, hogy mások sokkal többet szenvedtek, mint én. Ki vagyok én, hogy szenvedésről beszéljek, amikor egy békés országban születtem és nőttem fel, szerető szülők neveltek és soha nem szenvedtem hiányt semmiben? Hollandiában is ott volt minden, ami egy boldog élethez kellett. Mindenféle tekintetben. Mégis, merem állítani, hogy az önmaga által kreált aranykalitkában is szendvedhet az ember. Én pedig pontosan úgy láttam magam: egy ázott, szomorú, hangtalan kismadár, aki a csillogó rácsok mögül bús szemekkel bámult ki a világra. Már nem utáltam senkit és semmit, pedig az azáltal generált sötét energiát még át lehetett volna fordítani tetterővé, de arról valahogy lemaradtam. Maradt az egyre fogyó testemet betöltő szomorúság. Sokszor kívántam, hogy bárcsak tudnék sírni. Nem nagyon sikerült. Hónapokba telt, mire megtanultam, hogy érezni és érzelmeket kimutatni emberi dolog.

Most, hogy újra elkapott a Csillagok Háborúja-láz, hajlamos vagyok úgy tekinteni az anorexiával folytatott küzdelmemre, mint egy kihívásra a sötét oldaltól. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan erre a saját változata és saját története. A végén még kiderül, hogy valamilyen módon mind Jedi-k vagyunk:-)

Hozzászólás