Könyv: negyvenhetedik rész

2003 – 2004

Miután péntek délutáni terápiás találkozóimnak Meneer M-mel vége lett, valahogy sikerült magamat meggyőzni arról, hogy fog ez menni nekem – önbizalom növelés, asszertivitás, repeső életkedv, kevesebb teendő és több szabadidő – professzionális segítség nélkül is. Megszoktam magamtól, hogy ha valamit elhatározok, akkor azt meg is csinálom. Wim egyszer azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy pitbull: ha egyszer rákattanok valamire, akkor azt nem engedem. Lehet, hogy ez durván hangzik, de bóknak szánta. Legjobb barátok értik az ilyesmit.

Ám az ismeretlen doktornő szavai bogarat ültettek a fülembe és egyre több teret foglalt el a fejemben az alakommal és a testsúlyommal való foglalkozás. Habár nem állt szándékomban, vettem egy mérleget és elrejtettem a padláson, nehogy Cornel gyanút fogjon, hogy valami nincs velem rendben. Rövid időn belül szokásommá vált, hogy amikor felmentem teregetni, ráálltam a mérlegre és határidőnaplómban rögzítettem aznapi súlyomat. Meglepett, hogy sokkal kevesebbet nyomtam, mint amennyinek a tükörben látott kép alapján saccoltam magam. Bevallom, ez jó érzéssel töltött el, de minden alkalommal megfogadtam, hogy ‘x’ kiló alá nem megyek. Ha-ha-ha.

Bárki, aki valaha megpróbált lefogyni vagy része volt az étkezési zavarok bármelyik formájában, jól tudja, hogy ez egy lehetetlen küldetés. Nem telt sok időbe és felkelt bennem a tizenöt évvel azelőtti nyár démona és a mérleg mutatója egyre alacsonyabb számon állt meg. Nem fogytam rohamosan. Minden hónapban egy kilót vagy egy felet. Lassan, de biztosan. Minden egyes falatot megfontoltam és mindig volt kéznél valamilyen alibi, hogy ne kelljen ennem: túl rövid az ebédszünet, mással vagyok elfoglalva, nem vagyok éhes, túl fáradt vagyok, nem ízlik, nem szeretem. Hétközben, amikor dolgoztam, jól bevált ez a taktika, de hétvégén, szabadságok alatt, nyaralás közben, a karácsonyi két szabad héten, vagyis amikor egész nap szem előtt voltam, nehezebb volt magyarázkodni. Egyre gyakrabban hangzott el a kérdés: Miért nem eszel? És minél többször kellett ezzel a szememben faggatásnak tűnő, de különben teljesen normális érdeklődéssel szembesülnöm, annál jobban idegesített. Magamban puffogtam: Miért nem hagynak békén? Nem lehetne valami másról beszélgetni? Miért forog minden az evés körül?

Úgy éreztem, minden szem rám tapad. Mindenki engem figyel. Mit csinálok? Hogy csinálom? Miért vagy miért nem csinálom?  Hogy nézek ki?  Milyen a hangulatom? Hogyan járhatnának a kedvemben? Emellett elkezdtek emlékeztetni arra, hogy milyen voltam régen. Hogy olyan jóízűen tudtam enni. Hogy olyan önfeledten tudtam nevetni. Hogy milyen szép formás voltam. Hogy öröm volt a társaságomban lenni. Én pedig legszívesebben kiabáltam volna, hogy az akkor volt, most pedig ez van és miért nem tudnak békén hagyni és elfogadni olyannak, amilyen vagyok? Persze akkor én sem és senki nem látta, hogy a ‘nem vagy elég jó’-ként értelmezett üzenetek, még akkor is, ha azok mögött a legjobb szándék áll, kitűnő táptalajt nyújtanak bármelyik étkezési zavar kialakulásához. Minél hevesebben és elkeseredettebben igyekeztek emlékeztetni arra, hogy milyen frankó voltam régen, annál jobban erősödött bennem a tudat, hogy most nem vagyok elég jó. Valami baj van velem és ezzel másnak is elrontom az életét. Nem érdemlek meg semmit, mert csak bajt és gondot okozok.

Mindezek ismeretében talán nem furcsa, hogy elkezdtem félni a családi látogatásoktól. Egyik oldalról vágytam az otthoni szeretetre, arra, hogy pihenhetek, hogy nem érnek el az emailek és az iskolai dolgok, másik oldalról rettegtem, hogy megint ‘nyaggatni’ fognak és nem voltam benne biztos, hogy meg tudom állni, hogy ne robbanjak fel a bennem felgyülemlett feszültségtől. Szerettem volna, ha úgy látnak, mint felnőtt lányukat, aki boldog párkapcsolatban él és értékes karriert épített magának külföldön. Nagyon meg akartam felelni és ugyanakkor nagyon nem. Normálisnak akartam tűnni, de tudtam, hogy a viselkedésem nem az.

Minden hazautazás előtt arra koncentráltam, hogy a lehető legkevesebbet egyek és legalább egy-két kilót leadjak. Hogy miért? Mert akkor megengedhetem magamnak, hogy lazsálhassak, pihenhessek és egyek a karácsonyi vacsorából vagy a kertben főzött jellegzetes nyári ételekből – magyarul: úgy viselkedjek, mint egy a nyaralást, telelést élvező, normális ember. Akkor nem szólhatnak semmit. Tegyük fel, hogy felszedek egy-két kilót a vakációk alatt, Hollandiába való visszatértemkor pont annyit nyomok majd, mint a vakáció előtt. Jó tervnek tűnt. Akkor. Ám ha most olvasom ezeket a sorokat, akkor abszurdumnak tűnnek és a lassan ébredő anorexia jeleinek. Nevetséges és valahol szánalmat keltő,hogy sokkal fontosabbnak tartottam a leadott-felszedett kilókat, mint azt, hogy de jó, utazunk, de jó, szerető családommal lehetek és de jó, vakáció, vakáció, vakáció!

Hát, így alakult, hogy 2004 környékén elindultam a lejtőn. Lassan, de biztosan. Csak idő kérdése volt, hogy mikor landolok a gödör fenekén. Talán ezért nem is lepődött meg senki azon, ami hét évvel később, azon a bizonyos októberi éjszakán történt.

Hozzászólás