Könyv: negyvenhatodik rész

2003 – 2004

Nem volt szükségem az egy hét gondolkodási időre.

Azt hiszem, ezt Meneer M. is tudta. Nem lepődött meg és meggyőzni sem próbált, amikor a következő pénteken bejelentettem, hogy nem kívánom folytatni terápiás beszélgetéseinket. Megköszöntem a belém vetett bizalmat, a kellemes péntek délutánokat, a sok-sok bátorítást és amikor barátságosan elváltunk, mosolyogva megígértette velem, hogy minden alkalommal, ha elbizonytalanodok, emlékeztetem magam arra, hogy milyen különleges ember vagyok. ( Ezzel nem magam akarom fényezni. Ő használta ezt a szót:-)

Soha nem találkoztam a pszichológus hölggyel, aki azt feltételezte, hogy étkezési zavarom van és emiatt feltétlenül kezeltetni kellene magam. Titokban még mindig felbosszantott. Nem is akartam vele foglalkozni. Nem akartam rá gondolni. Ám aki már próbálta a ne-gondolj-egy-rózsaszín-elefántra trükköt, az pontosan tudja, hogy ez nem működik. Napi szinten befurakodtak fejembe a kérdések: Vajon igaza lehet? Vékony lennék? Mert én nem látom magam annak. Hány kiló is lehetek? Menjek orvoshoz? A többiek ezt nem látják? Miért nem szól senki?

Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy az átlagosnál tovább nézem magam a tükörben. Vajon más is olyannak lát, mint én magamat? Miért nézi az az eladó annyira a lábamat, miközben egy nadrágot próbálok? Az a lány ott vastagabb vagy karcsúbb, mint én? Anyuék mit fognak hozzám szólni, ha legközelebb hazamegyek? Észrevesznek majd rajtam valamit?

Érdekes módon senkinek nem tettem fel hangosan a kérdést, pedig az lett volna a legegyszerűbb. Csak úgy: Te milyennek látsz engem? Szerinted sovány vagyok? Először is feltételeztem, hogy már pusztán a kérdés is arra utalt volna, hogy valami nincs velem rendben. Elvégre is egy ‘normális’ ember pontosan tudja, hogy kövér-e vagy  sovány. Másodszor: egy magabiztos lány – és ugyebár ezen dolgoztam – nem foglalkozik azzal, hogy mit gondolnak róla mások. Harmadszor: miért nyugtalanít ez mégis annyira? Tényleg nyugtalanított. Valami fogódzkodóra volt szükségem. Tényre. Adatra. Így történt, hogy hagyományos szombati,  goudai bevásárlókörutam alkalmával betértem a Marskamer-be és vettem egy digitális szobamérleget.

Amikor 1999. januárjában Hollandiába érkeztem, közelebb voltam a hatvan kilóhoz, mint az ötvenhez. Hoztam magammal egyetemista alakomat és nem igazán törődtem azzal, hogy ez most jó-e vagy sem. Olyan voltam és kész. Az meg sem fordult a fejemben, hogy diéta nélkül is le lehet fogyni, egyszerűen csak azáltal, hogy megváltozik a napi rutinom és az életmódom. Őszintén szólva, kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy  valamilyen kúrába kezdjek és azt be is tartsam. Ám a felnőtt, dolgozói, ‘háziasszonyi’ lét és a napi minimum tíz kilométer kerekezés a munkahelyre és vissza, kérés nélkül is meghozta az eredményét.

Ezzel először szüleim szembesítettek első látogatásuk alkalmával 1999. júniusában. Akkor meg is mértem magam és döbbentem konstatáltam, hogy mintegy hat kilóval voltam kevesebb. Ez senkit nem izgatott, mert mindössze duciból átmentem ‘normális’-ba. Senki nem ‘vádolt’ azzal, hogy alacsony a BMI-indexem vagy hogy bármilyen étkezési zavarom lenne.

Miután hazaértem a bevásárlásból és mindent szépen elpakoltam, kicsomagoltam a mérleget. Nem telt öt percbe beüzemelni.Egyelőre nem állt szándékomban ráállni. Majd hétfő reggel.Utólag sem tudok logikus magyarázatot találni arra, hogy miért féltem annyira egy elemek által vezérelt valami véleményétől. De féltem. Éppen ezért halogattam a szembesülést a felvillanó számjegyekkel.Ha lehet,még jobban puffogtam magamban Meneer M. kollégájára, amiért látatlanból és ismeretlenül is ilyesmire kényszerít.

Az fel sem merült benne, hogy esetleg egy icipicit igaza lehet.

Hozzászólás