Könyv: negyvenötödik rész

2003 – 2004

Szokásos jó hangulatomban érkeztem az immáron ismerős épülethez, ahol a második emeleten Meneer M. három órára várt. Magamban dudorászva -ez egy rossz és a tesóm szerint néha ijesztő szokásom – caplattam fel a lépcsőn és azon tűnődtem, hogy ma vajon miről fogunk beszélgetni. A számomra fenntartott egy óra mindig nagyon hamar eltelt. Azt hiszem erre mondják az angolok, hogy time flies when you are having fun. Még akkor is, ha a legtöbben nem éppen a pszichoterápiára gondolnak, ha szórakozásról van szó.

Leültem a váróban és pontban háromkor kinyílt Meneer M. szobájának ajtaja és mosolyogva beszólított. Miután helyet foglalt testes íróasztala mögött, én a sötétzöld plüssel bevont karosszékben csendben vártam, hogy mi fog következni.

– Hogy érzi magát, Zsuzsanna?

– Köszönöm, jól.

Az igazat mondtam. Beszélgetéseinknek meg lett a hatása. Reggelente még mindig gyomorgörccsel ébredtem és csak nehezen tudtam lerázni magamról azt az érzést, hogy valahová mindig sietnem kell vagy ezer dolgot kell csinálnom egyszerre, de valahogy mégis jobb volt a közérzetem. A munkahelyemen például nemet mondtam, amikor felkértek, hogy újra menjek el a hatodikosokkal a hagyományos, tíznapos római útra. Kétszer már bevállaltam. Persze, nagyon jó élmény volt, de abban az évben nem éreztem magamban indítattást arra, hogy a harmincfokos melegben látnivalótól látnivalóig kocogjak, éjszakánként pedig őrködjek a szobák előtt, nehogy valami olyan történjen, aminek nem lenne szabad. Kilencven, tizennyolc éves, hormonoktól túlfűtött tinik esetében ez szinte lehetetlen küldetésnek tűnt. Ha Rómába akarok menni, köszönöm szépen, inkább megyek egyedül a nyári szünetben vagy máskor. Kollégáim elfogadták álláspontomat és a helyemre azon nyomban találtak három jelentkezőt.

Cornellal is megbeszéltem egyet s mást. Például azt, hogy nem értem, miért kell minden nap munka után fél ötre hazarohannom – útközben bevásárolni az Albert Heijn-ban, ahol mindig kilométeres sorok állnak és utána még öt kilométert megrakodva bicikliznem. Nyugodtan vacsorázhatnánk később is. Mi lenne, hogy ha előbb pihenne? Addig én is levegőhöz jutok és nyugodtan nekiállhatok főzni. Vagy nekiállhatunk. Különben is: az ő munkahelye csak öt percnyi bicajozásra van a házunktól és hazafelé útba esik neki a C1000, a falu főterén található bolt. Ott soha nincsenek sokan és azt a két szelet húst vagy egy kenyeret vagy bármi mást ő is hazahozhatja. Cornel teljesen egyetértett az általam javasolt tervvel. Azon csodálkozott, hogy miért nem szóltam hamarabb? Én meg azon, hogy neki ez hogy nem jutott magától az eszébe? Ha mást nem, azt megtanultam, hogy Cornelnak bizonyos dolgokat meg kell mondani, mert magától nem ébred rá.

Ennek talán ahhoz is volt köze, hogy ő huszonkilenc éves koráig a szüleivel élt, míg én tizennyolc évesen már egyedül laktam Debrecenben. S talán az sem mellékes, hogy egyetemista éveim alatt nem éppen a háziasszonyoskodásra készültem és a főzés sem játszott központi szerepet az életemben.Tudom, ezek nem egetrengető dolgok, de nekem igenis sokat jelentett, hogy meg mertem fogalmazni igényeimet és beláttam, hogy nem tudok és nem is kell mindent egyedül csinálnom.

Amikor mindezt közöltem Meneer M-mel, természetesen örült a fejleményeknek és biztosított affelől, hogy ilyen kis lépésekkel visszanyerhetem önbizalmamat és az mindenkinek jót tesz majd.Aztán egy meglepő kérdést tett fel.

– Zsuzsanna, meg tudná mondani, hogy hány kiló?

A kérdés olyan váratlanul ért, hogy csak bámultam rá értetlenül. Annak idején kitöltöttem a beteg-lapot. Azon minden rajta van. Soha nem beszéltünk az evésről és az evési szokásaimról. Korábban futólag megemlítettem, hogy az esti vacsorák alatt a bennem felhalmozódott feszültségtől és a ki nem mondott dolgoktól nehezen ment le akár egy falat is a torkomon, a munkahelyemen pedig a szüneteim nagy része mindenféle tárgyalásokkal telt ebéd vagy uzsonna helyett. Különben sem tudok egyszerre enni és fontos dolgokról beszélni. Nekem az túl sok. Nem is értem, hogy más hogy csinálja. Igaz, hogy az utóbbi időben többen is megjegyezték, hogy elég vékonyka lettem és igen, vettem egy mérleget és valóban meglepett, amit a kijelzőn láttam. Legutóbb negyvenkét kilót mutatott, de ennek már több hete. De hogy jön ez ide? Elvégre is az önbizalmam építgetésén és az asszertivitás tanulásán dolgozunk vagy nem?

– Természetesen. – biztosított Meneer M. – Azonban vannak szabályok, amelyekhez tartanom kell magam. 

Még mindig nem értettem, hogy hová akar kilyukadni, de a válasz nem váratott sokat magára. Meneer M. felvilágosított, hogy egy hónapban egyszer összeülnek a kollégáival és együttesen átnézik pácienseik dossziéit. Amikor Meneer M. az én esetemet ismertette, egyik hölgy kollégája megjegyezte, hogy a koromhoz képest nagyon alacsony a súlyom és megkérdezte, hogy vajon eszébe jutott-e Meneer M-nek, hogy itt tulajdonképpen nem önértékelési problémáról, önbizalomhiányról, munka- és magánéleti problémák által okozott stresszről, hanem étkezési zavarról lehet szó. Meneer M. elmondta, hogy szerinte egészségesen nézek ki. Tréfásan egy francia kishölgyhöz – une petite mademoiselle – hasonlított és azt is hozzátette, hogy öntudatos vagyok, tudom, hogy mit akarok és éppen ezért nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Beszélgetéseink már néhány hét alatt javulást hoztak közérzetemben és szerinte ez a legfontosabb.Hiába, kollégái nem értettek egyet vele.  A ‘tárgyalás’ eredménye a következő lett:

Kizárólag akkor folytathatom Meneer M-mel a terápiás beszélgetéseket, ha alávetem magam egy párhuzamos terápiának a fentemlített női kolléga vezetésével anorexia nervosa miatt.

– De én nem vagyok anorexiás. – buggyant ki belőlem. Mire Meneer M. egyetértően rám mosolygott. Aztán elismételte, hogy kezei meg vannak kötve és döntenem kell: vagy párhuzamos terápia vagy befejeződtek péntek délutáni találkozóink.

Akaratlanul is mérges lettem. Nem rá, hanem arra a nőszemélyre, aki 1. csak a dossziémat látta, 2. arra sem vette a fáradtságot, hogy személyesen megismerkedjen velem és 3. látatlanul étkezési zavarral diagnosztizált. Amikor ezt hangosan megfogalmaztam, Meneer M. teljes mértékben egyetértett velem, de mint mondta, ez a helyzet, nem tehet mást.  Megkért, hogy gondoljam át a dolgot és elég, ha a jövő héten adok választ.

Letelt az egy óra. Ideje volt elköszönni. Nem tudtam palástolni csendes felháborodásomat és vonakodva vettem fel kabátomat. Egy hetem volt gondolkodni, de tudtam, hogy nem lesz rá szükségem. Nem fogom magam kezeltetni valami olyan miatt, amim nincs. Tudtam, hogy Meneer M. meg fog érteni. Tulajdonképpen már azért is hálás voltam, hogy egyáltalán találkoztunk és megerősített abban, hogy nincs velem semmi baj. Hogy legbelül egy erős, határozott, öntörvényű, kedves szívű és szeretnivaló lány vagyok, aki annyi mindent megoldott már és ez az, amit nem szabad elfelejtenem. Se most. Se máskor. Semmikor.

Hozzászólás