Könyv:negyvennegyedik rész

2003 – 2004

A péntek délutánok mindig kellemesen teltek Meneer M-mel. Sokat számított, hogy jó néhány dologban hasonlítottunk egymásra. Főleg a humorérzékünk egyezett meg. Beszélgetéseink alatt többször is megdöbbentem magamon, mert feltűnt, hogy milyen keveset nevetek a mindennapokban. Úgy igazán. Hiába, öt év hollandiai lét után lassan rájöttem, hogy külföldön élni – még akkor is, ha az ember önkéntesen költözik ki –  nem fenékig ‘tejfel’.

És itt nem az anyagi dolgokra gondolok. Volt, amikor egyszerűen csak arra vágytam, hogy itthon legyek. Azért, mert itt mindenki ismer születésem óta és nem kell magyarázkodnom, erő felett bizonyítanom, igyekeznem. Ami Hollandiában eleinte kalandos kihívás volt, nyomasztó kötelességé vált. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy a legelső pillanattól 200%-on teljesítettem és ha azt megszokják az embertől, annál lentebb adni igazán nehéz. Ha nem lehetetlen. Sokszor annyira fáradt voltam már a nap elején, hogy legszívesebben elbujdokoltam volna bárhová, csak hogy egy kis nyugtom legyen. Minden idegesített: már megint egy e-mail, egy újabb születésnap, egy újabb kidolgozandó tanterv, mert az előzőt is olyan frankón megcsináltam, hurrá! mehetek megint száz diákkal két hétre Rómába ( no rest, no sleep ), a házimunka, a zöldségeskert, a hétvégi bevásárlás, a nyaralás megszervezése, a magántanítványok stb stb.

Tudom, ezek alapjában véve jó dolgok és azt is tudom, hogy mindenki elfoglalt, de nekem a jó dolgokból is kezdett elegem lenni és egyszerűen csak fáradt voltam. Meg voltam azonban győződve arról, hogy ha ezt kimutatom vagy netán el is panaszolom, akkor nem tartanak majd teljesértékűnek. Hollandiában amúgy sem illik sem fáradtnak lenni, sem panaszkodni. Niet zeuren. Ez lehetne az ország mottója. Persze utólag tudom, hogy semmi nem történt volna, ha egyszer-kétszer hisztizek és kiborulok. Maximum emberként viselkedtem volna, nem pedig egy tökéletességre programozott robotlányként. Megtanultam volna, hogy attól, hogy nemet mondok valamire, még nem dől össze a világ és senki sem fog kevésbé szeretni.

Mindezekre Meneer M. ébresztett rá. Helyesebben fogalmazva: ő mondatta ki velem először azokat a dolgokat, amiket egy jó ideje a szívem mélyén már tudtam és reggelente a gyomromban éreztem.

Kinek akarok bizonyítani? Egyáltalán miért érzem úgy, hogy nekem bármit is bizonyítanom kell? Miért nem elég a 85%? Miért félek hibákat elkövetni? Miért nem tudok sírni, amikor attól megkönnyebbülnék? Miért nem panaszkodom a szüleimnek? Miért érzem magam felelősnek mindenért és mindenkiért? Miért járok sportsuliba, amikor utálom? Mi az, hogy rám szólnak, ha előveszek egy könyvet és olvasni kezdek, mert az szerintük antiszociális viselkedés? Hogy Cornel féltékeny a barátaimra? Arra a kettőre, aki van? Nem mond ez többet róla, mint rólam? És ha őszintén, de őszintén felteszem magamnak a kérdést: jól érzem magam vele? A kapcsolatunkban? Való nekem egyáltalán a hollandiai, falusi élet?

Annak ellenére, hogy nem mindig volt kellemes kimondanom az őszinte válaszokat, minden alkalommal úgy éreztem, hogy legalábbis elméletben közelebb kerülök igazi önmagamhoz. Természetesen Cornel tudta, hogy elkezdtem terápiára járni. Sőt, bátorított, mert ő is szerette volna, ha jobban érzem magam és visszakapja az ő kalandvágyó, spontán, sokat nevető bartánőjét. Igazi jóemberként azt hitte, hogy nálam is mindennek a munka az oka és ha egy kicsit szellősebbre szervezem a dolgaimat, akkor majd minden rendben jön. Sajnos nem így lett, de nem akarok elébe menni a dolgoknak. Maradjunk egyelőre Meneer M-nél, aki egy péntek délután egészen váratlan kérdéssel állt elém.

Folyt. köv.

Hozzászólás