Könyv: negyvenharmadik rész

2003 – 2004

Meneer M. elmesélte, hogy ő Svájcban született és nevelkedett. Egyetemista korában egy csereprogram alkalmával ismerte meg feleségét és hozzám hasonlóan a diploma megszerzése után úgy döntött, hogy Hollandiába költözik. Ennek immáron több, mint húsz éve. Boldog házasságban élnek, van két lányuk és évente háromszor hazalátogatnak a lila tehén hazájába.

Igen, Svájc nagyon különbözik Hollandiától. Nem csak abban, hogy gyönyörű hegyei vannak szemben a németalföldi táj lapos, zöld legelőivel, hanem az emberek is mások.

Együtt nevettünk azon, hogy a hollandok minden nap, pontban hatkor asztalhoz ülnek és szinte mindig a krumpli – hús – zöldség szenthármasát szolgálják fel. Ilyenkor telefonálni vagy uram bocsá’ bekopogtatni valahová a legnagyobb udvariatlanságnak számít. Meg lehet próbálni, de senki nem fogja felvenni a telefont, attól meg mindenképpen tartózkodnak, hogy e szent órában bárkinek is ajtót nyissanak.

Nem volt ez másképp a Cornel családjában sem. A vacsora ritkán tartott tizenöt percnél tovább, a desszertet is beleszámítva. Aztán következett a gyors mosogatás, összepakolás, mintha mi sem történt volna. Egy idő után annyira stresszelt ez az állandó sietség, hogy alig tudtam valamit leerőltetni a torkomon. Nem értettem, hogy hova ez a kapkodás, amikor véget ért a munkanap és az egész este ott van arra, hogy az ember lazítson, kikapcsolódjon. Szinte fellélegeztem, amikor elérkezett a hétvége, mert pénteken este senki nem főzött és nyugodtan megehettem akár hét-nyolc órakor is azt, amihez kedvem volt és olyan tempóban, ahogy jól esett.

Aztán ott voltak a születésnapok. Meneer M.-mel nem nagyon értettük, hogy miért ülik körbe a nappalit a hollandok. Ez szó szerint értendő. Egy holland szülinapra délután három – négy körül illik érkezni és ahogy betoppanunk a nappaliba, egy szabályos körben elhelyezett székek, fotelek csoportja fogad minket. Miután boldog születésnapot! kívántunk az ünnepeltnek, minden jelenlévővel kezet kell fogni és – igen, ez nem vicc – őket is fel kell köszönteni. Akár ismerjük őket, akár nem.

Amint helyet foglalunk, a háziúr / háziasszony kedves mosollyal teát, illetve kávét szolgál fel egy szelet tortával. Még mielőtt landolt volna gyomrunkban az első korty forró ital és az első falat torta, illik megdícsérni, hogy milyen-milyen finom. Ami sokszor nem igaz.

Legalább is én egy évtized alatt sem tudtam rájönni, hogy miért szeretik a hollandok annyira az aardbeien slagroomtaart-ot, vagyis a szamócás-tejszínes tortát. Mert hogy majdnem minden szülinapon azt akarták rám tukmálni, az biztos. Na már most: én alapból nem vagyok egy nagy tortaevő, de kinttartózkodásom alatt el is vették minden cukrászterméktől a kedvem. Valahogy nem tudtam sokadszorra is belelkesedni a fehér piskótalap közé ömlesztett tejszínhab és darabolt szamócák láttán. Még a trópikus változat sem csábított el, amikor is nagyon kreatívan a szamócát konzerv ananásszal helyettesítették. Amikor pedig egyszer Corneléknál elmeséltem, hogy nálunk Nagyi és Anyu legalább kétféle sütit sütnek és egy darabnál többet is szabad – sőt kell! – venni, úgy néztek rám, mintha egy idegen bolygóról pottyantam volna közéjük.

Mindezt Meneer M. is megerősítette. Mármint azt, hogy neki is hozzá kellett szoknia a hagyományos holland születésnap-ünnepléshez és szerencsére sikerült valamennyire a svájci módit meghonosítania családjában.

Következő témánk a spórolás volt. Abban mindketten egyetértettünk, hogy nincs abban semmi rossz, ha az ember odafigyel a pénzre. Otthon én is azt tanultam, hogy be kell osztani, ami van és nem árt egy vésztartalék váratlan kiadásokra. Ám azt is megtanultam, hogy ha az ember megengedhet magának valami kellemeset, legyen az egy gőzőlgő kávé a kedvenc kávézójában, egy jó könyv vagy egy hétvégi kiruccanás bárhova, akkor azt nem szabad megvonni magunktól. Elvégre is azért dolgozunk olyan keményen vagy nem? Ettől Hollandiában sem tértem el. Cornel azonban képes volt minden alkalommal megjegyezni, hogy ő bizony nem ad ki 2,95 eurót egy kávéért, inkább iszik majd egyet otthon, ingyen. Először azt hittem, hogy viccel, de mint kiderült, teljesen komolyan gondolta a dolgot.

Azt már megszoktam, hogy a hollandok úgy általában minden reklámújságot átböngésznek és képesek kilométereket autózni azért, hogy egy konzerv zöldbabon megspóroljanak 20 centet. Hihetetlen radarjuk van arra, hogy mi hol a legolcsóbb, annak ellenére, hogy nagy részük erre abszolút nincs ráutalva. Igazán azonban akkor ámultam el, amikor vacsora közben azt kellett hallgatnom, hogy milyen finom ez a csirke és milyen jó, hogy most sikerült 4.99 euróért megvenni egy fél kilót! Ja, különben a krumpli is kedvezményes volt, desszertnek pedig vanília puding lesz, mert arra most egyet-fizet-kettőt-kap akcióval sikerült szert tenni.

Meneer M-mel végül is arra a következtetésre jutottunk, hogy minden népnek megvannak a maga furcsaságai és nekünk, idegeneknek csak arra kell odafigyelnünk, hogy ne alkalmazkodjunk a holland módihoz saját magunk boldogsága és jóléte árán. Szerinte nálam is ez okozta a panaszokat: túlzásba vittem az alkalmazkodást és ideje, hogy visszataláljak eredeti önmagamhoz. Ennek pedig az a módja, hogy megtanuljak bizonyos dolgokra határozottan nemet mondani és egyszer s mindenkorra leszokjak a megfelelésről és a tökéletességre való törekvésről. Anélkül is teljesértékű ember vagyok és ha valaki ezt nem látja, hát akkor úgy járt.

Szóval ezen fogunk dolgozni.

Önbizalom-helyreállító program.

Minden pénteken, munka után.

Szavai hallatán biztos voltam benne, hogy terápiás beszélgetéseink segítenek majd abban, hogy újra jól érezzem magam a bőrömben.

Magamban – magamon mosolyogva léptem ki az épületből és újult erővel pattantam biciklimre. A tavaszi nap változatlanul sütött és mintha azt sugározta volna felém, hogy minden rendben lesz. Menni fog.

Folyt.köv.

Hozzászólás