Könyv: negyvenkettedik rész

2003 – 2004

Leparkoltam  a biciklimet az egészségközpont előtt és besétáltam az épületbe. Csak egy icipicit voltam ideges. Olyan kíváncsi, na-most-vajon-mi-lesz ideges. Mi van, ha Meneer M. – vagyis M. úr, ahogy magamban elneveztem – nem lesz szimpatikus? Mi van, ha nem találjuk meg a közös hangot? Mi van, ha ő is egyike azoknak a terapeutáknak, akik sablonosan a könyv szerint dolgoznak és annyira kiszámíthatóak, hogy maximum három alkalom után el is megy a kedvem az egésztől?

Bejelentkeztem a recepciónál, ahol egy kedves hölgy további útmutatást adott: a folyosón tovább egyenesen, a végén balra, majd a lépcsőn fel az első emeletre. Ott helyet foglalhatok és Meneer M. majd szólít. Szót fogadtam. Leültem és vártam. Habár a mellettem lévő alacsony asztalka borítva volt könnyed olvasmányt ígérő magazinokkal, tudtam, hogy egy cipőreklámra sem tudnék koncentrálni. Szerencsére volt velem szemben egy ablak. Fegyelmezetten elhatároztam, hogy a felhőket fogom számolni.

Szép nyugodtan. Még a nyugodtnál is nyugodtabban. A holland égbolt azonban önmagát meghazudtolva rendíthetetlen kék volt, de tudtam, hogy előbb-utóbb a tenger felől majd erre fúj valami felhőszerűt a lenge, tavaszi szél.

Mevrouw Beres?

A hang két ajtóval távolabbról jött. Jobbról. Felpattantam, aztán eszembe jutott, hogy ‘csak nyugi’ és elindultam Meneer M. felé. Ő kedvesen előre lépett és az ajtót nyitva tartva szívélyesen betessékelt a szobájába. A szoba kellemes meglepetést volt. Az ajtóval szemben három, széles ablak. A szoba közepén akkora íróasztal, ami a nappalink felét simán elfoglalta volna. Rajta papírkupacok, mindenféle szuvenír, bekeretezett fényképek. Az ablakokkal szemközti fal mentén padlótól plafonig polcok, könyvekkel borítva. Holland, angol és francia szakirodalom. Dossziék. A szoba közepén két smaragdzöld bőrfotel egy alacsony kávézóasztalt fogott közre. Megálltam az íróasztal mellett és mielőtt elgondolkodtam volna azon, hogy illik-e vagy sem, kibuggyant belőlem a kérdés:

– Ezeket ki festette?

Csak nehezen tudtam levenni tekintetemet a fehér falról felém sugárzó színkavalkádról. Keretbe-foglalt láng, örvény, virágszirmok, hullámok.

– Ó, a feleségem. – válaszolta Meneer M. és szeretetteljes mosoly vette birtokba az arcát. –Szeret a szabadidejében festegetni. Nyugodtan foglaljon helyet. Itt az asztalnál vagy a fotelban?

Úgy éreztem, hogy az első alkalommal az íróasztal előtti széket illik választani. Meneer M. velem szemben foglalt helyet. Egy percig nyílt, kíváncsi tekintettel nézett rám és mosolygott. Olyan kisugárzása volt, amitől azt éreztem, hogy egyenrangú félként tekint rám, nincs benne előítélet és nincsenek elvárásai. Ilyen emberrel nem gyakran találkoztam addigi életem során, ám akik ebbe a kategóriába tartoztak, egy idő múlva nagyon jó barátaim lettek. Miután Meneer M. kimosolyogta magát, hátradőlt és megkért, hogy meséljek magamról. Én pedig meséltem. Majdnem öt éve élek Hollandiában. A barátommal közel kilenc éve ismerjük egymást. Teljesen elkapott a romantikus nosztalgia, ahogy felidéztem azokat az éveket, amikor én még Magyarországon voltam egyetemista, Cornel pedig Hollandiában élte mindennapjait. Akkor minden olyan jó volt. Egy évben találkoztunk háromszor. Nyáron. Az őszi szünetben. Karácsonykor. Az az egy-két hét, amit együtt töltöttünk, csupa kaland volt. Aztán persze ott voltak a könnyes búcsúk a repülőtéren és az azt követő, napokig tartó vigasztalhatatlanságom. Meg voltam győződve arról, hogy nem bírom ki azt a pár hetet, mire újra látjuk egymást. Persze, kibírtam.

Aztán eljött a várva várt nap: lediplomáztam és nem sokkal később Haastrechtbe költöztem. Madarat lehetett volna velem fogatni. Cornellal is. Négy évi távkapcsolat után minden nap együtt voltunk, berendeztük közös otthonunkat, állást találtam, megtanultam hollandul – nem, nem itt nevelkedett, indonéz leszármazott vagyok, mint azt sokan hiszik, hanem 100%, echte magyar – és rendszeresen csipkedtem magam, hogy ez nem álom, hanem valóság. Szóval, eleinte minden jól ment, de egy ideje valami elkezdett megváltozni. Már nem okozott akkora örömet, hogy minden este öt órakor az asztalra penderítsem az ízletes vacsorát, hogy minden szülinapon ugyanaz a torta bámuljon rám és én mondjam meg, hogy mit szeretnék ajándékba, hogy Cornel esténként vacsora után másfél órát alszik, hogy kipihenje a munkát, hogy előre meg kell fogalmaznom, amit el akarok mondani neki, mert sokszor nem érti a gondolatmenetemet, hogy a barátai még mindig úgy kezelnek, mint egy, a Balkánról – idepottyant nincstelen, elmaradott lánykát, akinek fogalma sincs az élet dolgairól.

Szerencsére vannak kedves barátaim. Tulajdonképpen csak Wim és Ineke. A barát helyett nyugodtan mondhatok soulmate-et.Velük órákig tudok filozofálgatni, szavak nélkül is megértjük egymást és rengeteget nevetünk. Ha velük vagyok, olyan, mintha vénásan kapnám a szeretetet, az elfogadást, az inspirációt, a motivációt. Kihozzák belőlem legjobb énemet. Persze Cornel eleinte örült, hogy találtam magamnak való társaságot, de mára elértünk arra a pontra, hogy minden alkalommal rosszalló fintort vág, ha bejelentem, hogy Inekevel vagy Wimmel fogok találkozni. Szerinte ő és a haverjai nekem már nem elég jók. Engem pedig furdal a lelkiismeret és nincs szívem kimondani, hogy igen, igaza van. Kinőttem a falu kereteit és habár nagyon-nagyon igyekszem, hogy ne történjen meg, de félek, hogy ha nem akar vagy nem tud velem fejlődni, akkor kinövöm a kapcsolatunkat. Is.

Nem tudom, hogy meddig beszéltem. Miután minden kijött belőlem, sóhajtottam egy nagyot, majd csend. Meneer M. sem szólalt meg. Az volt az érzésem, hogy jól megrágja és emésztgeti a hallottakat. Igazán akkor lepődtem meg, amikor barátságosan komoly arccal rám nézett és a következőket mondta:

– Ismerős a helyzet.

– Hm? (Ezt persze nem mondtam, csak gondoltam.)

Szokták mondani, hogy egy terapeuta ne meséljen magáról, tartsa meg a tisztes, szakmai távolságot, mert az előbb-utóbb nem vezet semmi jóra. Ezzel nem feltétlenül értek egyet, mert sokkal többre értékelem, ha egy terapeuta-ember ül velem szemben, aki nem a pácienst, a beteget, hanem szintén az embert látja bennem. Mint kiderült, erről Meneer M. ugyanígy vélekedett.

Folyt. köv.

Hozzászólás