Könyv: negyvenedik rész

Nem tudom pontosan megfogalmazni azt az örömet, amit egy jó könyv olvasásának élménye nyújt.Ha egy ilyen mű kerül a kezeim közé, minden, ami kiránt a történetből, enyhe irritációval tölt el.Ha megcsörren a telefon. Ha pisilni kell. Ha megszomjszik. Ha Pop nyávogva emlékzetet rá, hogy éhes. Ha mindjárt indulnom kell órára. Ilyenkor legszívesebben elvonatoznék Kínáig, hogy zavartalanul haladhassak oldalról-oldalra, miközben kint tovasuhan a táj vagy ha éppen este olvasok, akkor addig halogatom az alvást, ameddig csak lehetséges.

Így vagyok ezzel most is, amióta az All the Light We Cannot See egy postai csomagban megérkezett. Elég volt egy pillantást vetnem a címre és a borítóra, hogy tudjam:ez egy kivételesen jó könyv lesz. Nem tévedtem. Letehetetlen.

Persze most joggal merül fel a kérdés:mi köze ennek az én irományomhoz?

Hétfőn este az egyetemen üldögéltem és vártam, hogy megérkezzen Niki, akivel a heti holland órák alkalmával találkozunk. Természetesen nálam volt a fentemlített könyv és nem kellett hozzá egy perc, hogy az épület háttér-moraja lehipnotizáljon és elrepítsen Franciaországba, Saint-Malo városába. 1944-et írunk és az alig tizennégy éves Marie-Laure a tengerparton üldögél Madama Manec-kel. Marie-Laure hat éves kora óta vak és meg kellett tanulnia a világot illatokon, tapintásokon és ki nem mondott szavakon keresztül érzékelni. Ahogy ott ülnek csendben, Marie-Laure a következő kérdést teszi fel Madame Manec-nek: “Madame, what do I look like?” vagyis “Madame,hogy nézek ki?”

Ez a jelenet szöget ütött a fejembe és eszembe juttatta azt az időszakot – igen, megint 2011. őszéről és az azt követő hónapokról beszélünk – amikor én nem voltam olyan bátor, hogy ezt a kérdést bárkinek is feltegyem. Pedig mennyire szerettem volna.

De féltem.

Féltem attól, hogy olyan választ kapok, ami még jobban összezavar és amúgy sem szilárd önképem egy villanásra darabokra hullik. Ha a tükörbe néztem, azonkívül, hogy sápadt voltam és a szemem alatt addig soha nem észlelt karikák éktelenkedtek, nem vettem észre magamon semmi különöset. Okés, vékonyka voltam, de láttam már magamnál soványabbat is. Habár fájt az ülés és fájt a fekvés, és az eszemmel tudtam, hogy ez azért van, mert csont és bőr vagyok, ha a kanapén ültem és a combomra tévedt a tekintetem,nem mondtam volna,hogy hű, de vékony virgácsok!Nem.Normális.Átlagos.

Énképemet a külvilág által leadott jelzésekből és saját kis polaroidjaimból próbáltam összerakni. A baj csak az volt, hogy a kettőt abszolút nem tudtam egymásba olvasztani. Hol volt a valóság a Jaj,azok a csontos kis vállak!, a Ó, az a beesett arcod!, a Nem tudnál csak egy kicsikét többet enni? és a Szerintem nem is vagyok olyan vékony…,a Az a lány nálam sokkal vékonyabb… és a Dehát már olyan sokat ettem... között?

Annyira szerettem volna, ha valaki megmondja nekem az igazat. Ha annak a lánynak fest le, akire én is ráismerek a tükörben. Ám sokkal jobban féltem attól, hogy újra meg újra szembesülnöm kell azzal, hogy nem látom azt, amit ők, vagyis: még mindig beteg vagyok. Általánosan elfogadott tény: az evészavarok egyik fő tünete a testképzavar. A beteg másképpen érzékeli alakját, mint a kívülállók.

Számos kutatást végeztek már azzal kapcsolatban, hogy ennek mi lehet az oka, de kielégítő választ mind a mai napig nem sikerült találnia senkinek. Különben ez a jelenség nemcsak az anorexiásokra érvényes, hanem egyes body-builderekre is. Akármennyire hatalmas, erős és kidolgozott izomzatú is az illető, valahányszor a tükör elé áll, egy cingár, satnya kisfiút lát. Ezt a példát csak azért említem, mert ez is mutatja, hogy az emberi agy micsoda trükkökre képes.

A másik érdekesség az, hogy a testképzavar elmúlik. Nem tudom, hogy hogyan, nem tudom, hogy mitől és azt sem tudom, hogy mennyi időbe telik, mire az ember megtanulja reálisan látni önmagát. Azt hiszem ez egyénenként különböző. Nálam ez a folyamat körülbelül két évig tartott. Ahelyett, hogy elsodort volna a kétségek lavinája, megtanultam higgadt maradni és nyugodtan megvizsgálni azt, amit látok. Megtanultam nem rögtön elvetni azt, amit mások mondanak. Ugyanakkor azt is megtanultam, hogy a valóságot mindenki másképpen érzékeli. Az emberek nagy része projektál másokra és az, hogy mit vetít ki, sok esetben függ attól, hogy ő maga hogyan érzi magát az adott pillanatban.

Ahogy olvastam tovább a sorokat, amelyekben Madame Manec lefesti Marie-Laure-nak, hogy ő milyennek látja a lányt, rádöbbentem, hogy az anorexia az éhezés mellett egyfajta ideiglenes vakság is. Ha tapintunk érezzük, ha mondják, halljuk, de nem látjuk. A jó hír az, hogy ebben az esetben az ember visszanyerheti a látását. A sötétségből átlép a homályba, majd egyre tisztább lesz a kép. Habár eleinte szokni kell, mint oly sok minden mást, előbb-utóbb eljön az az idő, amikor tükörképünkre bizalmas jóbarátként köszönünk vissza.

Folyt. köv.

Hozzászólás