Könyv: harminckilencedik rész

Most hogy gyógyulásom folyamatáról akarok írni, rájöttem, hogy ez nem is olyan egyszerű. Hogy miért?

Tulajdonképpen összefoglalhatnám az elmúlt négy évet egy lassan felfelé ívelő vonalként és leírhatnám egy pár mondatban, hogy köszi, sokkal jobban vagyok, ez az, amit négy éve (még) nem tudtam, nem mertem vagy nem akartam és ez az, amit most már tudok, merek és akarok. Aztán lezárhatnám valami sablonos szöveggel és kész.

Ám az nem lenne hiteles.

Az igazság az, hogy amellett, hogy szerencsére meg van az a fokozatos fejlődés, amire büszke vagyok, voltak bukdácsolások, megtorpanások és kétségek. Emellett az elmúlt időszakból főleg pillanatfelvételek villanak be. Így az őszinteség kedvéért inkább nem cenzúrázom és fogalmazom túl magam, hanem írok tovább, ahogy jön.

Miután kiengedtek a klinikáról, elég furán éreztem magam. Olyan volt, mintha mindig egy lépéssel magam mögött járnék vagy a vállamon ülnék és onnan figyelném minden mozdulatomat és gondolatomat. Volt egy kis ellenőr-énem, aki pontosan tudta, hogy mit várnak el tőlem és a világért sem akarta volna, hogy hibát kövessek el vagy (még több) aggodalomra adjak okot. Fegyelmezett, nyugodt, optimista és laza akartam lenni. Csak úgy. Egyik napról a másikra. Akkor még voltam annyira naiv, hogy elhiggyem: ez majd működni fog és ettől jobban fogom magam érezni. Persze elég hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.

Eleinte keveset beszéltem. Főleg arról, ami a fejemben zajlott. Ott volt például a mérleg kérdése. Közel egy évtizeden át a mérleg mondta meg reggel, hogy mennyit érek aznap és nyugtatott meg este, hogy nem híztam egy grammot sem, tehát ‘jó’ vagyok. Hogy lesz ez ezután? Honnan fogom tudni, hogy mennyit érek? Mi van, ha elkezdek kerekedni és fogalmam sem lesz, hogy plusz öt vagy plusz tíz kilónál járok-e?

Legutóbb a klinikán kellett felbalettoznom az orvosi mérlegre és az ápolónő enyhén felsikoltott, amikor végre megállapodott a mérleg nyelve. Pedig cipő is volt rajtam. Meg pizsama. Meg egy kapucnis felső. Sőt, már teát is ittam reggelire. Mi lett volna, ha szokásos mérési rituálémhoz híven éhgyomorra, bugyiban és melltartóban álltam volna a szerkentyűre? Az ápolónő reakciója azért elgondolkodtatott.

Hova lett az önbecsülésem, hogy egy mechanikus izé mondja meg nekem, hogy mit érek? Hogy jó vagyok-e vagy rossz? Hogy szabad-e ennem vagy nem? Arról nem is beszélve, hogy a grammokon való tépelődés – komolyan mondom, hogy szinte szégyellem leírni ezeket a sorokat – mennyi időbe és energiába került. Ott voltak például azok a részletek, amikbe betegségem majdnem-mélypontján már úgy belegabalyodtam, hogy legszívesebben saját kézzel, kalapáccsal semmisítettem volna meg minden hagyományos és digitális mérőeszközt. Még azt is megátkoztam, aki egyáltalán kitalálta, hogy az embereket mérni kell, egyetemben azzal, aki megszerkesztette az ‘ideális’ testsúlytáblázatot. Hogy a BMI-t már ne is említsem. Meglehetősen primitív spirituális gondolkodásra vallott részemről, hogy másokat hibáztattam beteges viselkedésemért.

Bevallom, hogy volt olyan, amikor egy reggel háromszor is megmértem magam, mert ugyanaz a mérleg a hálószobában mást mutatott, mint a fürdőszoba vagy a konyha padlóján. Bizony. Szánalmas, hogy mire képes az emberlánya azért a 100 gramm minuszért. A legszomorúbb pedig az volt, hogy állítólag nem vagyok egy buta gyerek. Sőt. Mégsem tudtam magam logikus érvekkel meggyőzni arról, hogy: ‘ez csak egy szám. Ennél én sokkal több vagyok.’

Bentragadtam egy betegség által kreált illúzió-világban.

A mérleg kiiktatása mellett le kellett állítanom azt a kalóriaszámláló gépet a fejemben, ami azonnal beindult, akárhányszor az evésre vagy az ivásra gondoltam. Hiába tudtam, hogy annyit és azt ehetek, amennyit csak akarok, sőt, minél többet, annál jobb, a szokás hatalma az esetek nagy részében erősebb volt. Évekig tartottam magam az x kalória/nap kereteihez és minden, ami x kalóriánál több volt, félelmet, stresszt és a kontrol elvesztésétől való rettegést generált. Egy idő után megtanultam, hogy azon a ponton, amikor agyam bejelzi a piroslámpás nagy stoppot, csak azért is tovább egyek. Még akkor is, ha csak egy falattal tovább. Még akkor is, ha remegett a gyomrom vagy legszívesebben sírtam volna, amiért olyan nehezen ment az, ami a legtöbb ember számára a világ legnormálisabb dolga. Meg kellett magam tanítani arra, hogy nem dől össze a világ, ha egy keksz helyett kettőt eszek vagy ha igenis, bekanalazom a cappuccino összes habját.

Felépülésem első hónapjaiban három dolgot tanultam meg:

  1. Kis lépésekkel haladni előre. (A gyógyszereknek köszönhetően ez mind valóságos, mind átvitt értelemben értendő. Nem tudom pontosan, mennyi idő telt el, mire csoszogás helyett normálisan tudtam sétálni.)
  2. Gyakorlat teszi a mestert.
  3. Türelem, türelem, türelem.

Tekintve, hogy alapvetően mindig is egy inkább radikális, impulzív és most-és-rögtön-és-elsőre-tökéletesen beállítottságú lány voltam, utólag jelképesen adok magamnak egy kisebb aranyérmet, hogy a fentemlített három dolgot hajlandó voltam működő megközelítésként elismerni és alkalmazni. Valószínű, hogy ha nem betegedtem volna meg, akkor azóta is csak legyintenék valahányszor valaki ezen igazságokra akarna emlékeztetni. Manapság sokkal óvatosabb vagyok ilyen tekintetben, mert az igazság az, hogy soha nem tudhatjuk előre, milyen órarendet kapunk az élet iskolájában.

No matter who tries to teach you lessons about life, you won’t understand it unless you go through it on your own. 

Folyt.köv.

Hozzászólás