Könyv: harmincnyolcadik rész

2011. október

Érdekes, hogy mindig felébredek, ha direkt halknak és óvatosnak próbálnak lenni körülöttem. Ilyenkor kicsit ingerült leszek, mert rendelkezem azzal a rossz tulajdonsággal, hogy nem szeretem, ha túlságosan próbálnak kímélni. Nem szeretem, ha úgy kezelnek, mintha egy törékeny kis virágocska lennék, akit a legkisebb szellőtől is óvni kell. Amikor a doktornő lassan és alig hallhatóan benyitott a kórterem ajtaján, úgy vágtam magam ülő pózba, mint akibe áram ütött. Semmi esetre sem akartam betegnek vagy gyengének látszani. Kórház ide vagy oda.

-Sikerült aludnia egy kicsit?

Aludni? Valószínűleg igen. Vajon hány óra lehet?

-Telefonáltam a szüleinek, hogy jöhetnek magáért. A többit majd megbeszéljük, ha megérkeztek.

Válaszra vagy kérdésre nem várva barátságosan bólintott és elment. Nagyot sóhajtva dőltem vissza az ágyra és próbáltam felidézni, hogy mi is történt aznap. Reggel ott volt az a borzasztó paca-teszt, ami alatt minden erőlködésem ellenére sikerült elsírnom magam. A francba! Hogy lehetek ilyen nebáncsvirág? Most biztos azt hiszik, hogy egy elkényeztetett kis majom vagyok. Sírva követtem a doktornőt, ahogy visszakísért a szobámba. Üres voltam. Nem akartam semmit. Lekuporodtam az ágyra és csak azt tudtam, hogy nem akarok semmit. És most itt vagyok.

Mi az, hogy jöhetnek értem anyuék? Nem úgy volt, hogy két hétig bent tartanak? Hogy felkerülök az első emeletre? A nyílt osztályra? A teszttel rontottam volna el? Ez most jó hír vagy rossz? Azt jelenti, hogy nem tudnak velem mit kezdeni?  Hogy hazaengednek és a sorsomra hagynak?  Gyógyuljak meg,  ahogy tudok? Ahogy akarok?

Nem akartam gondolkodni. Valamivel el kellett terelnem a figyelmemet. Fogtam a párnám alá rejtett tollat és elkezdtem firkálni az egyik rejtvényújság szélére. Nem írtam naplót, amióta bekerültem a kórházba. Egy az, hogy nem mertem leírni azokat a dolgokat, amik a fejemben kavarogtak. Nem akartam, hogy ha bármi is történne velem-valami végletesen rossz-anyuék elolvassák és bántsa őket. A másik ok pedig az lehetett, hogy nem nagyon akartam a jelennel és a jövővel foglalkozni. Legalábbis nem behatóan és elemezgetve.

Legjobb pillanataimban jövőképem abból állt, hogy meg akarok gyógyulni. Inkább kötelességből mantráztam magamnak minden egyes nap. Részben tudtam, hogy ezt várják el tőlem, részben mertem remélni, hogy sikerül magam meggyőzni arról, hogy nem vagyok még elveszve. Legsötétebb perceimben pedig azon agyaltam, hogy mi lesz, ha ezt az egészet nem élem túl. Nem velem, hanem mindazokkal, akiket itt kell hagynom. Olyankor a lelkiismeretfurdalás nyers kézzel gyürkészte gyomrom eleven bugyrait és legszívesebben sikítottam volna. De ezt inkább hagyjuk. Firkálgattam hát az újságba és megengedtem a napnak, hogy teljen, ahogy akar.

Megint nyílt az ajtó és szobatársam andalgott be rajta. Még mindig ugyanúgy mosolygott, mint az előző nap. Mintha most nyílt volna fel a szeme és nem tudna betelni azzal, hogy milyen csodálatos világban landolt. Közömbös hangon üdvözöltem. Tudtam,  hogy udvariatlanság,  de egyszerűen nem tellett tőlem több.

-Helló.

-Szíííííííííjaaaaaa.Jóóóóóól vaaaaaagy?

-Voltam már jobban is, köszi.

Kicsit erőt kellene vennem magamon. Lehetnék kedvesebb. Elvégre is nem vétett ellenem semmit. De az igazság az, hogy nincs erőm és hangulatom jópofizni.

-Nem tudod véletlenül, hogy mennyi az idő?

-Az időőőőőőőő? Hááááát, féééél kettő múúúúúúlt.

Frankó. Átaludtam az ebédet. Ha így megy tovább, akkor lemegy rólam az a pár deka, amit sikerült felszednem. Mindegy. Az étvágyam amúgyis nulla. Most, hogy eszembe jut: lehet, hogy a gyógyszerektől el fogok hízni? Az egyik ismerősöm Hollandiában olyan gyógyszert kapott a pánikbetegségére, hogy felszedett vagy húsz kilót. Eleinte nagyon bánotta, mert mindig karcsú volt, de ki kellett békülnie a ténnyel, hogy jó közérzetének és életkedvének ez az ára. Nem voltam benne biztos, hogy utána tudnám csinálni. Persze tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz valamennyi kilót magamra enni, de gondolatban megjelöltem egy határt, ami alá és fölé nem szívesen mennék, ha nem muszáj. Lehet, hogy most valaki azt gondolja, hogy micsoda dolog ez, de számomra már az is nagy lépés volt, hogy valamennyi kiló alá nem akartam menni.

Többen feltették már nekem a kérdést, hogy ki lehet-e teljesen gyógyulni az anorexiából. Adatok bizonyítják, hogy igen. Bár nem tudom, hogy mit tartanak az orvosok teljesen gyógyultnak. Azt, hogy valakinek normális a testsúlya? Azt, hogy naponta háromszor-ötször étkezik és 1800-2000 kalóriát vesz magához? Azt, hogy elfogadható tartományban van a BMI-je? Az igazság az, hogy tapasztalatom szerint a normális testsúly és a BMI édeskeveset mond valakinek az egészségi állapotáról. De visszatérve  az adatokhoz:

Az anorexiás betegek 40 százaléka hosszútávon tünetmentessé válik, mintegy 30 százaléka javul, 20 százaléka változatlan és 8-9 százaléka nem éli túl a betegséghez kapcsolódó szövődményeket. A teljes tünetmentesség ritka. Jóval gyakoribb, hogy az egyes tünetek, mint például a testsúllyal és az étkezéssel kapcsolatos aggodalmak, valamint a furcsa étkezési szokások évekig fennállnak.

Lehet, hogy ez kívülállóknak furcsán hangzik, de szerintem ez teljesen logikus. Elvégre is egy sokszor évekig tartó ‘életstílus’-t kell a betegnek levetkőznie, amivel egyénisége egy részét is elveszíti. Újra kell alkotnia önmagát. Ez a folyamat pedig egyénenként változó. Gondolkodtam jó párszor ezen és egyszer olvastam valamit, ami szerintem jól megfogalmazza a lényeget.

Legalábbis számomra.

Valahogy így hangzik:

Van, amikor a gyógyulás nem azt jelenti, hogy nem viseljük láthatóan vagy láthatatlanul a betegség nyomait, hanem azt, hogy a betegség nem uralja tovább az életünket.

Azt hiszem, hogy ez az étkezési zavarok és a pánikbetegség esetében különösen igaz. Meg merem kockáztatni, hogy aki megtapasztalta egyiket vagy másikat vagy mindkettőt, az hajlamos egyetérteni velem.

Még mindig az újság szélét firkálgattam, amikor anyu és apu beléptek az ajtón. Láthatóan megkönnyebbültek, hogy ‘épen és egészségesen’ átvészeltem az éjszakát. Ugyanakkor szemeikkel aggodalmasan kutatták arcomat. Nem tudom,hogy mit láttak, mert a klinikán való tartózkodásom alatt fóbiásan kerültem a tükröket. Csak másoktól tudtam, hogy sápadt, sovány és értelmes tekintetű vagyok. Letettem a tollat és felegyenesedtem. Két tartalmas ölelés után anyu szólalt meg először.

-Minden rendben?

-Aha.

-Kicsit álmos a szemed.

-Nem régen keltem fel. A doktornő mondta, hogy telefonált. Meg hogy ma már haza is mehetek. Tényleg?

-Igen. Majd meglátod, milyen jó lesz otthon.

Ezt apu mondta. Az az apu, aki mindent megtenne azért, hogy egyetlen szem lányát biztonságban és lehetőség szerint a közelében tudja. A lányos apák tudják, hogy miről beszélek.

Az elkövetkezendő egy órában megkaptam a zárójelentést, visszaszolgáltatták a táskámat és kaptam három doboz gyógyszert. Mint kiderült, a doktornő és kollégái nem tartották indokoltnak, hogy bent tartsanak. Szedjem a gyógyszert és ha bármilyen panaszom lenne, akkor nyugodtan menjek be a járóbeteg rendelésre. Mivel tizenöt percre lakom a klinikától, ez nem kell, hogy gondot jelentsen. Emellett legyen mellettem mindig valaki, pihenjek sokat és amilyen gyorsan csak lehet, kezdjek el terápiára járni. Ami az evést illeti, azt a belgyógyászaton már elmondták, hogy mit kell tennem. Ha megfogadom az orvosok tanácsát, akkor néhány hónap alatt felépülök és-idézem:”normális életet élhetek.”

Udvariasan elköszöntünk és kisétáltunk az épületből. Sütött a nap. Kicsit álmos voltam, de mintha könnyebben ment volna a séta. A doktornő szavai ott csengtek a fülemben. Normális élet. Lehet még nekem olyan? Valahol éreztem, hogy itt véget ért egy fejezet és amint hazaérek, minden más lesz. Nem tudom pontosan, hogy milyen, de az biztos, hogy más.

Hozzászólás