Könyv: harminchatodik rész

2011. október

Kinyitottam a szemem és meg kellett állapítanom, hogy reggel lett. Ezek szerint sikerült aludnom néhány órát. Szobatársam ágya üres volt, de mielőtt elkezdtem volna azon morfondírozni, hogy hol lehet, újfent a folyosóról beáradó kiabálásra lettem figyelmes. Ja,most már tudom. Itt vagyok a pszichiátrián. Tegnap jöttem be. Ez tehát a második nap. Felültem és kissé szédelegve lekecmeregtem az ágyról.

-Gyógyszer! Vérnyomás! Gyógyszer! Vérnyomás!

Automatikusan felhúztam a tornacipőmet és elindultam az ajtó felé. Kiléptem a folyosóra.  Túl fényesnek,  túl zajosnak tűnt….és nem is tudom…..mintha egy vizes buborékban lettem volna. Ott voltam, de nem voltam biztos benne,  hogy látható vagyok vagy elér-e a hang, ha valaki szólni próbálna hozzám. Járásomat is furának érzékeltem.  Mintha derékig érő vízben gázoltam volna. A balatoni nyarak jutottak eszembe. A többiek már sorakoztak a gyógyszerkiosztáshoz. Én is arra vettem az irányt. Azt már előző este megtanultam, hogy itt nem ildomos kilógni a sorból. Semmilyen értelemben. Szófogadóan bevettem a két és fél ki-tudja-mi-az tablettát. Tudtam, hogy semmi értelme nem lenne bármilyen kérdést feltenni az adagolással vagy a hatóanyagokkal kapcsolatban. Érdekelt itt valakit, hogy a gyógyszerszedés puszta ténye is pánikkal tölt el? Nem hiszem. Szóval, pánik-módusz letompítva, csak lélegezz, irány a vérnyomásmérés. Megálltam a nővérszoba ajtajában és vártam. Szűkös iroda. Az egyik fal mellett hosszú asztal, rajta monitor és hat kis képernyő. Mégis figyelnék a terepet? A másik fal mentén fehér szekrények szorosan egymás mellett. Az ajtóval szemközti egyetlen ablak egy tűzfalra néz.

Foglaljon helyet.-szólított a nővér.

Leültem. A nővér a lehető legkissebbre húzta össze karomon a vérnyomásmérőt, de még így is lötyögött. Vágott egy fintort és pumpálni kezdett. 90/60. Semmi új. Mindig ekörül létezek.

Jól van. A gyógyszereit már megkapta?

Igen.

Akkor jó.

Megkérdezhetem, hogy mit kapok?

Azt nem tudom. A doktornő nem sokára itt lesz. Kérdezze őt.

A folyosón még ott állt a görgős kocsi és a mögötte strázsáló ápoló a papírpoharakat rakosgatta unottan.Megálltam a kocsi előtt. Nem tudom, hogy miért. Fogjuk a tanácstalanságra és arra, hogy döntéshozó kapacitásom leminimalizálódott. Elég erősen. Otthon ilyenkor kávézni szoktam, habár kávét legutóbb akkor ittam, mielőtt behoztak. Mármint a klinikára. Túlfeszített szervezetem nem igazán kívánta a koffeint. Igaz is. Mit csinálnék, ha otthon lennék? Visszafeküdnék aludni. Vagy tévét néznék. Vagy beszélgetnék anyuval. Vagy megennék egy pohár joghurtot. A densia natúr a kedvencem, de kétlem, hogy az itt kapható. Nem baj. Van még egy doboz Nutrim.

Na, jössz az asztalunkhoz?

A hang irányába fordultam és egy jobbra-balra ingadozó, tőlem alig magasabb, szőke, huszonéves srácot pillantottam meg. Nem is ingadozott, inkább olyan benyomást tett, mintha nagyon kellene pisilnie, de amíg lehet igyekszik halogatni. Bordó, túlméretezett melegítőalsó, sötétszürke kapucnis felső. Adidas zokni és háromcsíkos papucs. Élénken vibráló szemével kérdően nézett rám és valószínűleg én is ugyanúgy néztem rá. A vibráló szemtől eltekintve.

Te vagy az új lány, nem? Gyere az asztalunkhoz.

Szavait nyomatékosítva kinyújtotta a karját és a társalgó közepén álló rozoga asztal felé mutatott, ahol már ketten ültek. Miért is ne? Kiböktem egy okét és követtem. Mint kiderült, elérkezett a harmadik napirendi pont. Reggeli. Mindenkinek saját magának kellett bemennie a konyhába. Ott volt az osztás. Soma- mert mint kiderült, így hívták az izgága fiút – volt olyan kedves és kihozta az én adagomat is. Tea műanyag pohárban. Egy kistányéron lefóliázva két szelet kenyér, egy kocka vaj és négy szelet felvágott. Meg sem próbáltam kicsomagolni, mert a társaságban való evésről már évekkel azelőtt leszoktam. Érzékeny radarjaimnak túl sok volt a zaj, a hozzám intézett kérdések és az összes elmondott dolog, amire figyelnem kellett. Az agyamban olyankor annyira betorlódott minden, hogy rám jött a pánik és nem tudtam nyelni. Húst amúgy sem ettem már vagy húsz éve és nem állt szándékomban most elkezdeni. Főleg nem felvágottal. Láttam ám annak idején a húsüzemben, hogy mi mindent sepernek bele. Kösz, nem. Tányéromat az asztal közepére toltam, ezzel jelezve, hogy vigye, aki szeretné. Nem lepődtem meg, amikor Soma csapott le a váratlan potyára elsőnek. Rettenetesen gyorsan evett. Semmi perc alatt eltűntette a saját és az én adagomat is.

Tőlem balra egy hallgatag, beesett arcú, nem-tudnám-megmondani-hány-éves nő ült. Semleges ábrázattal kenegette kenyerét és nem nézett se rám, se a többiekre. Láthatóan minden figyelmét lekötötte szendvicsének megszerkesztése. Tőlem jobbra egy fiatal lány foglalt helyet. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. Vagy képzelődnék? Megint belém villant, miszerint lehet, hogy már időtlen idők óta itt vagyok és mindenki ismer, csak nekem kell minden reggel újra felfedeznem a helyet és a többieket. Ám mielőtt még nagyon elmerülhettem volna elmélkedésemben és elkapott volna a pánik józan eszemet illetően, a lány rám mosolygott és megszólalt:

Én ismerlek. Te adtál vizet.

Hoppá. Ez kezd érdekes lenni.

Tudod, ott bent a sürgősségin.

A sürgősségin. Mi? Ott volt az idős néni gépre kapcsolva és…….ja! Most már tudom. Ott volt a fal melletti ágyon az a vadóc lány. Akinek a keze le volt szíjazva. Aki vizet kért. Amikor a sürgősségiről kivittek, még mindig a falnak fordulva aludt és őszintén szólva az azt követő napokban kisebb gondom is nagyobb volt annál,  minthogy azon morfondírozzak, hogy vajon ki lehet és mi lehet vele. Most pedig itt van. Kicsi a világ. Reméltem, hogy mosolynak látszott az arcomon az, amit annak szántam, de mivel nem voltam benne biztos, hogy lelassult agyam hatékonyan képes irányítani mimikámat, ezért szükségesnek tartottam kijelenteni:

 –Aha. Most már tudom. Kicsi a világ.

Az. Főleg ez.-jegyezte meg cinikus fintorral.- Most vagyok bent hatodszor.

Soma nem tudta megállni, hogy rá ne licitáljon.

-Hatodszor? Én itt vagyok háromhavonta. Hébe-hóba bekattanok. Utána meg helyre raknak. Utána meg jövök megint. Pedig tanulni kéne, mert le akarok érettségizni. Törit akarok tanulni. Tudjátok. Az egyetemen. Nemcsak úgy kanyiból, hanem igaziból. Már tudok egy csomó dolgot, csak utána mindig elfelejtem a kattanás miatt és kezdhetem az egészet előlről.  Nektek is azt kéne. Diplomát szerezni. Anélkül már nem megy. Ha akarsz egy jó állást, akkor kell egy diploma. Én meg bírom a kőcöket. Szerintem jó tanár lennék. Szerintem elég jó fej vagyok. Meg elmagyaráznék nekik egy csomó mindent. Hogy hogy van a világ meg ilyenek. Te meddig maradsz bent?

A kérdés nekem szólt.

Nem tudom. Ma még megvizsgálnak.

És miért hoztak be?

Hát, egy kicsit kimerültem.

-Nem csoda. Azér’ kéne, hogy egyél. Olyan sovány vagy, hogy fúúúú…..Egyszer én se ettem. Vettem olyan csoda teát. Mondom, az majd meggyógyít. Nem is ettem mást csak azt. Megittam belőle vagy két litert egy nap. Nem tudtam aludni, meg semmi. Utána megint bekattantam. Azóta se csinálok olyat. Nem. Nem. Szedem rendesen a gyógyszert. Ha azt csinálod, amit az orvosok mondanak, akkor rendbe’ leszel. De szerintem neked csak enni kéne. Fú, megettem a te adagodat is! Nem baj, ugye?

Szerintem, ha estig ültünk volna ott, Somából estig ömlött volna a szó. Hihetetlen, hogy milyen sebességgel penderítette ki mondanivalóját. Én meg csak ültem és nem is szándékoztam felállni. Egyelőre jó itt. Soma beszél, mi hallgatjuk. Úgy sincs semmi dolgom. Ha meg mégis, akkor majd szólnak.

Hozzászólás