Könyv: harmincötödik rész

2011. október

Fogalmam sincs, hogy hány óra lehet. A mobilomat le kellett adnom. A pénztárcámat és a ruháim nagy részét is. Ja, és a tolltartómat. A táskámat a főnővér benyomását keltő hölgy az irodájában lévő szekrénybe zárta. Két Nők Lapját viszont megtarthattam. Anyu volt olyan figyelmes és mielőtt elmentek, becsempészett a párnám alá egy tollat, hogy legalább rejtvényt fejteni tudjak. Esetleg írni, ha a fejemben nagy lenne a kavalkád. Az írás megnyugtat, de most nincs kedvem. Nem is merném felkapcsolni az éjjeli lámpát. Valahogy ösztönösen érzem, hogy itt nem illik az embernek magára vonni a figyelmet.

A szoba félhomályba burkolózott és a rácsos ablakon keresztül ki tudom venni a fák fekete árnyékát. Különben csend van. Szobatársam halk hortyogását leszámítva. Nem tudom, ő hogy képes aludni. Habár amikor késő délután becsoszogott a szobába-úgy látszik ez a csoszogás valamilyen helyi ártalom-már akkor is olyan benyomást tett, mint aki álomkóros. Próbáltam vele beszélgetni, de egy idő után meguntam, hogy legalább két percet kell várnom, mire egyáltalán reagál. Annyit sikerült róla megtudnom, hogy már tíz napja bent van és egy ideig még marad is. Kicsit beleborzongtam, amikor édes-álmatag szemeit rám szegezve többször is elmondta, hogy Ne félj. Itt jó helyen vagy. Itt majd meggyógyítanak. Szavai valahogy nem hatottak sem nyugtatólag, sem hitelesnek.

Anyuék öt körül mentek el. Nem maradhattak tovább. Amikor kiderült, hogy az emeleti nyílt osztályon nincs szabad ágy és emiatt az éjszakát a zárt osztályon kell töltenem, megpróbáltak rábeszélni, hogy menjek haza. Hogy nem kell nekem terápia meg gyógyszer. Csak ennem kell és pihennem. Azt pedig otthon is tudok. Ám én kőkeményen elhatároztam, hogy megfogadom az orvosok tanácsait és ha terápia plusz gyógyszer kell, akkor az kell. Pihenhetek és ehetek még eleget. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy érzésem szerint már eddig is túlságosan igénybe vettem a szülői szeretet minden formáját. Eljött az ideje, hogy felnőttként viselkedjek, még akkor is, ha legszívesebben tényleg csapot-papot otthagyva hazamentem volna velük. Önmagamat meghazudtolva és hitegetve biztosítottam őket affelől, hogy nem lesz semmi baj.

Azért amikor este be kellett sorakoznom gyógyszerosztáshoz, enyhe émelygés fogott el az idegességtől. Számoltam, ahogy fogynak az előttem állók és ahogy közeledett az én pillanatom, annál jobban remegett kezem-lábam. Ilyen jelenetet eddig csak filmekben láttam. Általában filmvígjátékokban, ahol valaki mindig elsüt  egy poént. Itt azonban mindenki csendben volt és szót fogadott. A fém, görgős kocsin műanyag poharak sorakoztak és különböző színű lapos tálkák. Mindenki megkapta az adagját és szó nélkül lehajtotta. Mindezt egy legalább száznyolcvan centi magas és minimum száz kilós férfi ápoló felügyelte. Most pedig én álltam előtte. Neve? Mondtam. Hangom mintha nem az enyém lett volna. Az enyém mélyebb és nem olyan távoli. Átnyújtotta a tálkát, amin a nevem állt és én is kaptam egy pohárka vizet. Egy félbetört nagyobb tabletta és két kisebb.

– Mindet be kell vennem?

Az ápoló nem válaszolt, de tekintetével nyomatékosan tudomásomra adta, hogy itt kérdezősködni nem szokás. Biztos nem hatotta volna meg, ha elmondom, hogy stressz hatására igencsak nehezemre esik a nyelés. Főleg, ha valami olyasmit kell bevennem, amiről azt sem tudom, hogy mi. Lesz, ami lesz. Nem ment simán, de sikerült. Le mertem volna fogadni, hogy az egyik bogyó altató lesz.Valószínűleg tévedtem, mert akkor miért vagyok még mindig ébren? Bár az is lehet, hogy egyszerűen azért nem jön álom a szememre, mert egy: tekintve, hogy a zárt osztályon szállásoltak el, nem éppen érzem magam biztonságban és kettő: meglehetősen aggódok, hogy mi vár rám holnap.

Arról nem is beszélve, hogy az ajtókat nem lehet sem kívülről, sem belülről csukni. Mi van, ha valaki belopakodik, amíg alszom? Mi van, ha ártalmatlannak tűnő szobatársam mégsem olyan ártalmatlan? Alaposan körülnéztem, hogy vannak-e felszerelve kamerák, de nem voltak. Akkor meg honnan tudják az ügyeletes ápolók, hogy hol mi történik? Mi van, ha valaki rosszul lesz? Netalántán szökni akar?Hoppá. Csak nem leszek paranoiás? Az nem lenne jó. Mindent meg kell tennem azért, hogy a lehető legnormálisabb benyomást keltsem. A fiatal orvos szerint semmi komoly bajom nincs, mindössze kimerített a felfokozott és krónikus stressz, ami az elmúlt évek során végig ott lakozott bennem. Persze, hogy félek, aggódok, nyugtalan vagyok és pánikrohamaim vannak. De ez mind olyan dolog, amin lehet segíteni. Tulajdonképpen nem betegség, hanem egy átmeneti állapot. Kezelhető. Az anorexiát meg sem említette és sápadt-vékonyka külsőmre sem tett utalást. Ő volt az első. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert nem tartotta relevánsnak vagy azért, mert látott az enyémnél már cifrább esetet is. Utólag hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindössze egy elkényeztetett, de-jól-megy-a-dolga leányzót látott bennem, aki unalmában megbetegítette magát. Tévedett, ha azt hitte, hogy ennek hallatán megsértődtem volna. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy betegségemről-bocsánat: állapotomról – hasonló teóriát tálaltak elém.

Kórházi ágy. Túl vékony takaró. Rácsos ablak. Tintakék éjszaka. Mióta vagyok itt? Egy napja vagy egy hete vagy mindig is itt voltam? Fej kikapcs. Mire újra feleszméltem az ablakon már betűzött a reggeli nap és a folyosón kiabáltak.

Hozzászólás