Könyv: harmincnegyedik rész

Általában nincs problémám azzal, hogy volt betegségemről és az azzal kapcsolatos tapasztalataimról írjak vagy beszéljek. Valószínűleg erről mindenki másképpen vélekedik, helyettem is. Őszintén szólva, elgondolkodtam néhányszor azon, hogy miért nem jövök zavarba vagy szégyellem magam ezzel a témával kapcsolatban. Ami ugyebár valahol nevetséges lenne, mert ugyan miért szégyenkeznék amiért megbetegedtem? Mindegy. Körülbelül erre jutottam.

egy

Én sem ítélek el embereket azért, amin keresztül mentek vagy azokért a hibákért, amiket a múltban elkövettek. Legalábbis erre törekszem. Nagyon. Tehát logikus, hogy ebből indulok ki akkor is, amikor rólam van szó. Ha pedig valaki mégis ezt-vagy-azt gondolna rólam – és itt elsősorban pletykára, valamint na-ez-se-normális jellegű megjegyzésekre gondolok – az többet mond az illetőről, mint rólam.

kettő

Nem tekintem sem az étkezési zavart, sem a pánikbetegséget, sem a depressziót  olyan állapotnak, amiért szégyellnem kellene magam vagy bárkinek. Habár gondolom, erről is lehetne vitatkozni. Meglátásom szerint mindhárom félig-meddig tabu témának számít még napjainkban is. Gyakran veszem észre és tapasztalom azt, hogy sokan magukban vívódnak, mert félnek attól, hogy mi van, ha kiderül, hogy ilyesfajta problémával küzdenek.

három

Mindenkinek megvan a maga története és nem lehetünk hiteles önmagunk, ha valaki másét akarjuk másolni vagy magunkévá tenni. Akkor meg pláne nem, ha meg akarjuk tagadni azt, ami a miénk. Megeshet, hogy akaratlanul is segítünk valakinek, amint mondandónkat fel merjük vállalni.

Gondoltam, hogy nem árt mindezeket előre bocsátanom amiatt, amiről most írni fogok. Ha celeb lennék, akkor valószínűleg növekedne búlvár-értékem a média piacon, de mivel csak egy mezei lány vagyok, ezért ettől eltekinthetünk. Így az alábbiakban leírtak csupán történetem egy részét képezik.

Miután 2011. októberében kiengedtek a belgyógyászatról, volt szerencsém egy napot eltölteni a pszichiátrián. Részben azért, mert zárójelentésemben javallott volt a terápia és a gyógyszeres kezelés minél előbbi megkezdése, részben pedig mert meg akartam gyógyulni és tudtam, hogy akár tetszik, akár nem, be kell vállalnom kevésbé kellemes és számomra félelmetes dolgokat is.

Kora délután volt. Sütött a nap és potyogtak a gesztenyék. Anyu vitte a táskámat, míg én tétován próbáltam vele lépést tartani. Nagyon odafigyelt, hogy a rövid séta alatt véletlenül se kelljen túlságosan megerőltetnem magam. Úgy volt, hogy apu majd később érkezik, mert otthon volt elintéznivalója. Utólag is csak hálával tudok gondolni mindarra, amit akkor a szüleim jelentettek és ez azóta csak fokozódott. Ami aput illeti, tudtam, hogy magával hozza majd azt az optimizmust és belém vetett bizalmat, amire mindannyiunknak szüksége volt.

A pszichiátria fehér-vörös épületét addig csak kívülről láttam. Egyetemista koromban sokszor elsétáltam előtte és mivel a pszichológia és a mentális betegségek mindig is érdekeltek, próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet az élet ott bent. Akaratlanul is a Száll a kakukk fészkére jutott az eszembe. Valami olyasmit vártam. Mint később kiderült, nem sokat tévedtem.

A doktornő már várt minket és miután bemutatkoztunk, szólt, hogy foglaljak helyet, amíg szól az egyik kollégájának. Leültem volna, csak nem nagyon volt mire. Az általam társalgónak titulált, látszólag központi helyiségben állt három fa asztal. Legutóbb tíz évvel azelőtt láttam hasonlókat, amikor egy Resti étteremben kellett várakoznom a vonat késése miatt. Kopottak, rozogák, elévültek. Mindegyik asztal körül volt négy szék, amelyek életkorban és stílusban méltó partnerei voltak az asztaloknak. A falon tévé. Valami azt súgta, hogy nem működik. Ha mégis: maximum egy csatornával. Szürke-barna retró kőpadló. Jobbra egy üveg ajtó, ami egy kis kerthelyiségre nyílt. Mindössze egy fa árválkodott a magas fal előtt a sarokban. A  társalgó mellett a nővérposzt. A hosszú folyosón fehér, zárt ajtók mögött rejtőztek a szobák. Vagy inkább kórtermek.

Nem voltunk egyedül. Minél alaposabban körülnéztem, annál kevésbé voltam benne biztos, hogy merek-e vagy akarok-e maradni. A kórházi díszletet ugyanis az ott lakók egészítették ki és ezt nem lehetett nem meglévőnek tekinteni. Az első, aki feltűnt, egy meghatározhatatlan korú nő volt. A folyosó végéből csoszogott felénk. Olyan volt, mintha korcsolyázni tanulna. Korcsolya és jégpálya nélkül. Szeme valahová a távolba révedt, mintegy tíz centivel a fejem fölé. Mintha egy magát csak számára manifesztáló erő húzta volna egy láthatatlan fonalon centiről-centire. Hosszú, zsíros haja vastag szálakban lógott a derekáig. Valaha rózsaszín köntösét mintha csak úgy rádobták volna. Szemét egy percre sem vette le arról a valamiről, ami felé igyekezett és emellé folyamatosan motyogott. Lehetetlen volt kivenni, hogy mit.

Hirtelen kicsapódott az egyik kórterem ajtaja és egy nagyon magas fiatal férfi szaladt ki a folyosóra. Fekete, csapzott, rövid haj, sápadt bőr, beesett orcák. Csíkos pizsamanadrágja bokája fölött véget ért, felsője állig volt gombolva. Akaratlanul is  A zongorista jutott eszembe. Biztos mindenki ismeri azt a jelenet, amikor a főszereplő kétségbeesetten egy savanyú uborkás konzervet próbál kinyitni. Talán magassága is hozzájárult a pizsamás fiatalember kiéhezett megjelenéséhez. Ám a legfeltűnőbb a következő volt: egyfolytában mosakodó mozdulatot végzett kezeivel. Egyik kórteremből a másikba szaladgált. Gondolom, egy működő csapot keresett. Vagy szappant. Vagy törülközőt. Ki tudja?

Bátornak akartam látszani, de önkéntelenül is közelebb húzódtam anyuhoz. Ő megfogta a kezem és megszorította. Majd az elmaradhatatlan szavak:

-Ne félj csak, minden rendben lesz.

Mindketten fellélegeztünk, amikor megérkezett a doktornő. Nem volt egyedül. Egy fiatal orvos állt mellette és miután bemutatkoztunk egymásnak, megkért, hogy kövessem. Egy apró, irodaféle szobában foglaltunk helyet. Alaposan kikérdezett: milyen vizsgálataim voltak? vannak-e panaszaim? ha igen,akkor mik? hajlandó vagyok-e terápiára járni és alávetni magam esetleges gyógyszeres kezelésnek?Természetesen igennel válaszoltam, de óvatosan megemlítettem, hogy meglehetősen hipochonder és gyógyszerfóbiás vagyok, ezért szeretném tudni, hogy a gyógyszeres kezelés pontosan mit takar. Mint megtudtam, ki kell majd töltenem egy pár tesztet és amint megszületik a döntés a diagnózisról és kiderül, hogy milyen gyógyszert és milyen adagban kell szednem, két hétig bent tartanak az esetleges mellékhatások és a hatásosnak tartott dózis beállítása miatt. Két hét? Itt? Erre nem számítottam, de ha muszáj, akkor muszáj. Közben a fiatal orvos felvilágosított, hogy ez a részleg a zárt osztály. Én természetesen a felső emeleten kapok majd helyett. A nyílt osztályon. A doktor úr ezzel felállt, mondván, hogy rögtön fel is megy és intézkedik.

Mire kiléptem az irodából, szerencsére apu is megérkezett. Egy rövid és erőteljes lélekerősítő ölelés után elmondtam, hogy mit beszéltünk meg a fiatal orvossal és hogy mi fog következni. Nem, nem itt leszek – apu láthatóan megkönnyebbült, habár még mindig aggodalmasan méregette a terepet – hanem fent az emeleten. Az ott más. Egyelőre nem volt más dolgunk, mint hogy várjunk. Álldogáltunk hát hárman és szerintem mindegyikünknek ugyanaz járt a fejében: nem kellene inkább óvatosan kiosonni és hazamenni? Csak az illem tartott minket vissza és persze az, hogy ha ezt meg kell lépni a gyógyuláshoz, akkor valahogy ezt is megoldjuk. Együtt megoldjuk.

Hozzászólás