Könyv: harmincharmadik rész

Laptopos fényképnézegetés és régimódi albumok lapozgatása közben támadt egy ötletem. Miért ne szerkeszthetnék egy blogbejegyzést képekkel kiegészítve? Eddig már sokat írtam betegségem kialakulásáról, lefolyásáról,a kórházban való tartózkodásomról, gyógyulásom kezdetéről, valamint egyéb tapasztalatokról és élményekről. Számomra is érdekes, nosztalgikus, enyhén melankólikus és talán még vicces is lehet, ha irományomat fotókkal egészítem ki. Mivel nem erősségem a logika, ezért nem törekszem semmilyen sorrendre vagy rendszerezésre. Azt hiszem, ez megbocsátható. Hát, akkor kezdődjön a képes időutazás.

A kép hátulján található bejegyzésből tudom, hogy itt 180 napos vagyok. Nem, még nem tudtam ülni magamtól. Ki vagyok támasztva. Nehéz elhinni, hogy ez a kisbaba én vagyok: kopasz fej, pufi pofazacskók, amit egy magára valamit is adó hörcsög simán megirígyelne és alig látható orrocska. Azóta is rácsodálkozok, hogy mi járhatott itt a fejemben. 

IMG_0532

Ez az egyik kedvenc fényképem magamról. Szerettem az ovit és nagyon-nagyon szerettem játszani és enni. Ha tojásleves volt az ebéd, akkor mindig azt hazudtam, hogy nekem azt nem szabad megenni, mert nagyon fájni fog a hasam, de ha rizskósodó-azaz rizsfelfújt vaníliasodóval-került az asztalra, akkor abból bármennyit képes voltam betermelni. Akkor még nem érdekelt az alakom és hogy valami egészséges-e vagy sem. Egy volt a lényeg:finom legyen és kész!

Sima tábor      IMG_0681

Úttörőtáborban Simán és szülinap ünneplés otthon.Tíz éves korom után már gyakran motoszkált a fejemben a gondolat, hogy jó lenne, ha egy kicsit vékonyabb lehetnék, de valószínűleg sokkal jobban érdekelt az iskola és a barátaim, mint hogy komolyan diétázni vagy sportolni kezdtem volna.

osztály 1989osztály 1991

Az első képen én vagyok a kicsit bizonytalanul álló, dauerolt hajú lány. Jobbról a második. Alig voltam negyven kiló és azt hiszem, nem sugárzik rólam az életöröm. Őszintén szólva, nem szerettem ezt az időszakot és a rákövetkező négy évet. Igazán soha nem tudtam megszokni az új gimit, ahová 1989 októberében kerültem. Szerintem a külvilágnak ebből nem sok minden túnt fel, mert belső boldogtalanságomat jól palástolták a tanulmányi eredményeim, az idp előtt megszerzett három nyelvvizsga és az, hogy megtanultam megtartani magamnak önmarcangolós problémáimat. Az igazság az, hogy az idő nagy részében utáltam magam. Nem voltam kibékülve sem külsőmmel, sem belsőmmel. Dehát, minden tini ilyen vagy nem? 

IMG_1102

Amikor ezt a képet megmutattam néhány ismerősömnek, akik mindössze pár éve ismernek, csak nehezen hitték el, hogy a felvételen látható lány én vagyok. Volt, aki azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint saját túlsúlyos húgom. Pedig nem. Komolyan. Ez vagyok én. Hollandiában, nyári szünetben, huszonkét évesen. Mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, az egyetem alatt sem sikerült egy grammot sem karcsúsodnom. Sőt. Addigra valahogy beletörődten, hogy duci maradok, habár sokat adtam volna -5 kilóért. Erre azonban még várnom kellett néhány évet és nagy meglepetésemre a várva-várt karcsúsodás nem szándékosan következett be. 1999-néhány hónapja már Haastrechtben laktam. Annyira lekötött a beilleszkedés, a költözködés, a munkakeresés, a munkába járás és a háziasszonyoskodás és sok más egyéb elfoglaltság, hogy különösebb erőfeszítés nélkül sikerült leadnom jó pár kilót. Örömmel konstatáltam az eredményt. Mintha az igazi Zsuzsi végre kezdett volna előbújni a zsírpárnácskák alól. Határozottabbnak, felnőttebbnek éreztem magam. Abszolút nem volt kitűzött célom ideális testsúlyommal kapcsolatban, de azért elkezdtem odafigyelni arra, hogy amitől már sikerült megszabadulnom, az ne kússzon vissza. Nem állt szándékomban megbetegíteni magamat, de az elkövetkező évek történéseire a lelkem reagált, a testem pedig követte.

Ez a kép egy londoni kirándulás alkalmával készült. 2003-ban vagy 2004-ben.

IMG_0688

Innen a történet nagy része már ismert. Egyre többet dolgoztam és egyre gyakrabban volt honvágyam. A Cornellal való kapcsolatom is megromlott, újra jelentkeztek a pánikrohamok és a felszín alatt mindig ott feszült bennem a stressz. Minél szomorúbb lett a lelkem, annál kevesebbet ettem és annál inkább elhatalmasodott rajtam a búskomorság, elveszettség és a mit-csinálok-én-itt érzése. Mintegy hét évvel később,  2011.áprilisában mertem meghozni a döntést, hogy hazaköltözöm. Az alábbi fotón valamennyire látszik, hogy pálcika-karom van és túl nagy a testemhez képest a fejem. Nem akarom számokban leírni a súlyom, de azon a nyáron nem nyomtam annyit a mérlegen, mint ahány éves voltam. Alig három hónappal később kerültem be a klinikára és tettem meg az első tétova lépéseket gyógyulásom felé.

IMG_0170

Miután 2011.október 18-án kiengedtek és az azt követő hetekben némileg megerősödtem, tudtam,hogy csak akkor tudok előbbre jutni,ha kis célokat tűzök ki magamnak.November végén Kriszti meghívására elmentem egy szalagavató ünnepségre,majd decemberben kereszt-unokatesóm kérésére egy szilveszteri buliba.Igaz,mindkettő nagyon sok energiába került,mert mindvégig arra koncentráltam,hogy nehogy rosszul legyek vagy rám törjön a félelem,mégis büszke voltam magamra,hiszen kimertem lépni a négy fal közül és nyitottam emberek felé.

Idővel egyre többet mertem jönni-menni és a fejemben is lenyugodtak a dolgok.Végre megint tudtam olvasni,nem fárasztott le egy negyedórás beszélgetés és ahogy teltek a hónapok,itt-ott visszakaptam egy-egy kis darabot abból az életből,amit mindig is szerettem volna.Érdekes,hogy az ember el tudja felejteni,milyen az,ha jól érzi magát.Amikor először azon kaptam magam,hogy nevetek vagy már több,mint két órája vásárolgatok a Fórumban vagy egyszerűen csak jó érzem magam egyedül vagy másokkal, azt hittem, hogy valami nincs rendben. Hogy ez csak egy rossz vicc. Néha még mindig hajlamos vagyok ezt gondolni, de olyankor azt mondom magamnak, hogy egyszerűen csak túl sokáig éltem betegségem börtönében és még szoknom kell a szabadságot és mindazt, ami ezzel jár. Hiszen mertem volna remélni négy évvel ezelőtt, hogy újra utazgatok majd, Greenday koncertre megyek tesóval a szülinapomon, érdekes embereket ismerek meg, kedvem lesz kedvenc időtöltéseimhez, élvezem a családommal és a barátokkal együtt töltött időt és még egy macskához is lesz türelmem?

Természetesen ez a lista nem teljes, mert oldalakat lehetne megtölteni az élet apró örömeivel és dolgaival, amiket hajlandóak vagyunk magától értetődőknek venni. Merem hinni és remélni, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Fotó - 2015. 08. 25. 16.33 #2

Hozzászólás