Könyv: harminckettedik rész

Elgondolkodtam jó párszor azon, hogy miért kellett átesnem ugyanazon a betegségen-vagy nevezzük inkább állapotnak? – kétszer is. Mi az, amit elmulasztottam megtanulni tizenöt évesen és rá kellett, hogy jöjjek jóval túl a harmincon?

Ha egy cenzúra nélküli listát kellene rögtönöznöm, akkor valami iyesmi kerülne rá:

• megtanulni nemet mondani

• merni ‘nem tökéletesnek’ lenni

• nem megkérdőjelezni azt, hogy megérdemlem-e a boldogságot és mások szeretetét

• belátni azt, hogy semmi jóra nem vezet, ha önmagam árán mások elvárásaihoz alkalmazkodom

• bízni a megérzéseimben és időben hallgatni belső, bölcs hangomra

• merni tanácsot, segítséget és támogatást kérni

Szerintem betegségem kiújulásának az volt az oka, hogy tinédzserkoromban nem gyógyultam meg rendesen. Külsőre igen, de belül maradt egy kis csíra, amit évek múltával bizonyos személyiségjegyeim, mint például a maximalizmus,a túlzott gondolkodásra és elemezgetésre való hajlam, és egyes történések szárba szökkentettek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nyolcvanas években az étkezési zavarokról közel sem tudtak annyit az (szak)emberek, mint napjainkban. A kezelés elsősorban a tünet, vagyis soványság és az alultápláltság okozta problémák megszűntetésére irányult.

Amikor otthagytam a nagykállói kéttannyelvű gimit és átkerültem Szerencsre, mindössze annyit tudtam, hogy minden nap busszal fogok majd bejárni az új suliba, valószínűleg egy matematika-tagozatos osztályban kapok helyet, valamint angolt és franciát is tanulnom kell majd. Ja, és természetesen egy elsős osztályba tesznek, mert egy évig ugyebár ‘csak’ németet tanultam és minden más tantárgyat be kellett pótolnom. Megkönnyebbültem, hogy otthon lehetek, ugyanakkor féltem, hogy be tudok-e majd illeszkedni egy új közösségbe.

Hogy milyen voltam akkor?

Vékony, félszeg és csendes.

Érdekes módon hiába voltak gyakorlati tennivalóim, mint például az új könyvek beszerzése, a szeptemberi tananyag áttanulmányozása, a heti rutinnal, az órarenddel, az osztálytársakkal és a tanárokkal való ismerkedés, belső figyelmem még mindig nagyrészben súlyomra irányult és arra, hogy mit szabad ennem és mit nem. Eltökélt szándékom volt, hogy továbbra is vékony akarok maradni. Akkor még nem tudtam, hogy erre vajmi kevés befolyásom lesz.

Minden étkezési zavarról szóló szakkönyv és hivatalos weboldal megemlíti, hogy az anorexia nervosa egyik tünete a menstruáció elmaradása, más néven a szekunder amenorrhoea. Így kerültem 1989.októberében egy nagyon kedves nőgyógyászhoz, aki megnyugvásomra nő volt. Kiderült, hogy szerveim egészségesek, tehát állapotom oka minden bizonnyal az, hogy egy gramm zsír sincs rajtam és testem nem engedheti meg magának az olyan luxust, mint a menstruáció, ami sokszor még az egészséges szervezetet is megviseli. Gondolom, minden leány és asszony tudja, hogy miről beszélek.

A barátságos doktornő tanácsára egy férfi kollégájához kerültem, aki szintén megvizsgált és átadott egy receptet. Nem nekem, hanem anyunak. Neki mondta el többek között azt is, hogy mi lesz a teendő. Be kell szednem, amit felírt és akkor majd minden rendbe jön. Azt azért hozzátette, hogy alaposan kibántam a testemmel és több évbe is beletelik majd, mire minden visszatér a normális kerékvágásba. Pontosan nem tudtam, hogy mire céloz a mindennel, de annyira nem is érdekelt.

Nem emlékszem, hogy milyen színűek és milyen nagyok voltak a tabletták és arra sem, hogy hányat kellett belőlük beszednem. Utólag sem találtam semmilyen dokumentációt, a gyógyszer nevét mind a mai napig nem tudom, így csak annyit tudok mondani, hogy hormonokat kaptam, amelyeknek az volt a célja, hogy újra normálisan működő tinilány legyen belőlem. Kétségtelen, hogy a menstrució problémáját a felírt akármi hamar megoldotta, mint ahogy az is, hogy szolgált néhány nem várt következménnyel. Kontroll-központú, szuperkarcsú, fegyelmezett énem nem tudott mit kezdeni a folytonos éhséggel és a mérleg egyre felfelé kúszó mutatójával. Kétségbeesetten próbáltam táplálékbevitelemet a minimunon tartani. Ez nem okozott különösebb nehézséget, mert az éhséget meg lehet szokni és jegyzetfüzetemben gondosan leírtam, hogy mennyi kalóriát fogyasztottam egy nap. Elméletben nem lett volna szabad híznom, de én kíméletlenül kerekedni kezdtem. Fejem a fényesen világító teliholdra kezdett hasonlítani, ruháimból egyre nagyobb méret kellett. A tanév végére akaratom ellenére udvariasan is ducinak nevezhető változatommá lettem. Számokra lefordítva ez hét hónapot és huszonnégy kilót jelentett. Erre aztán senki nem készített fel.

Mivel mindenki örült, hogy látszólag meggyógyultam és rendbe jöttem, ugyan kinek mondhattam volna el, hogy mennyire boldogtalan vagyok, arról már nem is beszélve, hogy biztos mindenki azt hitte, hogy zugevő lettem, mert mi mással lehetett volna magyarázni látványos átalakulásomat? Valószínűleg, ha terápiára jártam volna, ha egyáltalán lett volna rá lehetőség, akkor kiönthettem volna a szívemet és egy párszor jól ki is sírhattam volna magam. Elmondhattam volna, hogy mennyire félek attól, hogy a mérleg mutatója soha nem fog megállapodni. Hogy mennyire utálom magam új külsőm miatt. Hogy mennyire nem értem, mit csináltam rosszul. Hogy mennyire magányos vagyok mindazzal, amit nem tudok és nem merek kimondani. Hogy a kitűnő eredmények minden bizonnyal büszkeségre adhatnának okot, de ahhoz közel sem elegek, hogy önbizalmamat és önértékelésemet egy kicsit is növeljék.

Duci lettem és az is maradtam jó pár évig. A gimi és az egyetem alatt megtanultam elfogadni a tényt, hogy soha nem leszek nádszálkarcsú. Diétáztam. Nem is egyszer. Az eredmény? Ha nagyon komolyan vettem, akkor sikerült leadnom két kilót, ami semmi perc alatt újra rám rakódott, mert a bulizás, az éjjel-nappali pékség frissen sült meggyes pitéje és a karácsonyi bejgli túl finom volt ahhoz, hogy le tudtam volna mondani róluk. A belenyugvást valószínűleg az is segítette, hogy volt néhány jóbarátom és persze szerető családom, akiknek semmit nem számított, hogy kicsit kerekebb vagyok a kelleténél. Szerettek és elfogadtak olyannak, amilyen voltam és ez elhitette velem, hogy szerethető vagyok.

És valljuk be:van ennél fontosabb érzés és nagyobb ajándék?

Azt hiszem, hogy egyelőre egyetérthetünk abban, hogy nincs.

Hozzászólás