Könyv: harmincegyedik rész

Ha nem vártam volna évekig azzal, hogy szakemberhez forduljak, valószínűleg hamarabb kigyógyultam volna a pánikbetegségből. Ám makacs és majd-én-egyedül-megoldom beállítottságú lány lévén halogattam a dolgot, ameddig csak lehetett. Pontosan 7 évig. Ez idő alatt eljutottam odáig, hogy ami eleinte néha-néha, éjszakánként jelentkező rosszullét volt, az életem minden területétére kiterjedő, félelemmel áztatott olajfolt lett. Csúszós, ragacsos, bénító, mérgező. Amikor éppen nem volt torokszorításos, szívdobogásos, szédülős, hányingeres, jaj-mi-van-ha-megőrülök tünetekkel megspékelt pánikrohamom, akkor attól rettegtem, hogy mikor lesz és hol. A boltban? A vonaton? Az aluljáróban? Munka közben? Az utcán? Otthon?Nappal vagy éjszaka? Egyedül vagy társaságban? Mindegyikre volt elég példa, habár nem tartottam őket számon. Azt sem tudom, hogy ebből a külvilág mennyit észlelt, mert csak nagyon ritkán szóltam, hogy egy kissé rosszul érzem magam. Többnyire azt tettem, amit mindenki tesz, akinek félelmei és pánikrohamai vannak: elkerültem azokat a helyzeteket, amikről tudtam, hogy számomra veszélyesek lehetnek. Idővel a lista csak hosszabbodott és nekem egyre több minden alól kellett kibúvót keresnem.

Hogy ez segített-e?

Nem.

A pánikbetegségben és bármilyen fóbiában az az ironikus, hogy tulajdonképpen saját védelmünket szolgálják. Legalábbis az agyunk szerint. Egyszer például hétvégi bevásárlás közben rosszul lettem a pénztárnál. A dolog teljesen váratlanul ért: hirtelen nagyon melegem lett, hevesen vert a szívem, szédülni kezdtem és azt hittem, hogy menten elájulok. Az agyam a kellemetlen tüneteket és a hozzájuk társuló pánikot azonosította az állok-a-boltban-a-pénztárnál pillanattal. Jól el is raktározta és hogy megvédjen a veszélytől, minden alkalommal szirénázni kezdett, amikor bevásárolni indultam, mert pontosan tudta, hogy mi vár(hat) rám. Én pedig naivan hittem neki. Amikor csak lehetett, kerültem a boltokat, ha pedig mégis muszáj volt bemennem, akkor végig remegtem és alig vártam, hogy újra kint legyek.

A pánikbetegségből – saját tapasztalatom szerin – csak úgy lehet kigyógyulni, ha tudatosan keresünk minden olyan helyzetet, ami a tüneteket kiváltja és ezeket megtanuljuk túlélni. Tulajdonképpen ez a dolog kulcsa. Az agyunknak újra kell tanulnia, hogy semmi nem történik, ha kilépünk az utcára, buszon utazunk, sorban állunk, egy szombat délután a zsúfolt plázában vásárolgatunk, autót vezetünk vagy repülővel megyünk valahová. Ez az újratanulás azért nehéz, mert agyunk és testünk mindent bevet annak érdekében, hogy meneküljünk az adott, számunkra kellemetlen szituációból.Pumpálja az ehhez szükséges adrenalint, izmainkba küldi a vért, felpörgeti a szívünket, mi pedig kapkodjuk a levegőt, remeg kezünk-lábunk, izzadunk, szorul a mellkasunk és meg vagyunk győződve arról, hogy ütött az utolsó óránk. Ez a legnehezebb és legfontosabb pillanat. Ilyenkor kell azt mondanunk magunknak, hogy:

Okés, nagyon rosszul érzem magam, de tudom, hogy ez csak egy pánikroham, ami hamarosan elmúlik. Rosszul érzem magam, de tudom, hogy semmi bajom nem történhet. Ezek csak tünetek, amelyek ijesztőek, de alapvetően ártalmatlanok. Téves riasztás. Semmi más.

Amikor klinikai szabadulásom után úgy egy hónappal szóltam anyunak, hogy egyedül szeretnék elmenni kiváltani a gyógyszereimet, egyhe aggodalom-árnyék suhant át az arcán.Nekem már alaposan remegett a gyomrom, de igyekeztem nem kimutatni, hogy vállakozásom puszta említése is arra ingerel, hogy bebújjak az ágyba, a fejemre húzzam a takarót és onnan ki se másszak egész nap. Gondolatban felidéztem magamban mindazt, amit a pánikbetegségről megtanultam és lelki szemeim előtt ott lebegett a várószobában sokszor áttanulmányozott poszter tartalma. Ez volt az én titkos ismerd meg az ellenséged projektem. Elvégre is mi a legrosszabb, ami történhet? – tettem fel magamnak a kérdést. Legfeljebb elbotorkálok a sarokig, megijedek és visszafordulok. Vagy lépésről lépésre végigmantrázom az egész útvonalat. Menni fog, menni fog, akármit is érzek, semmi baj nem történhet. Vagy elérek a gyógyszertárig és mondjuk csak sorban állás közben leszek rosszul. És akkor? Hát, akkor leülök. Ha nagyon elhatalmasodna rajtam a pánifélelem, szólok valakinek. Elvégre is, ha már rosszul kell lennem, akkor miért is ne egy patikában a klinika területén? Biztos lesz egy orvos vagy egy nővérke a közelben, hogy beavatkozzon vagy megnyugtasson.

Ezen morfondírozva felöltöztem és elindultam. Nem emlékeztem, hogy a kapu annyira messzire lett volna a lépcsőtől. Hány méter lehet? Húsz vagy ötven?Tekintetemet előre szegeztem, kihúztam magam, vettem egy nagy levegőt és nekiveselkedtem. Sikerült kijutnom az utcára, ahol szorosan a kerítés mellett maradtam, mert enyhén úszkált alattam az aszfalt és attól is féltem, hogy esetleg aki lát, totál rendellenesnek találja majd, ahogy erősen a járdára koncentrálva próbálok nyugodtan sétálni. A békebeli akadályversenyek jutottak eszembe. Ez is olyasmi, azzal a különbséggel, hogy nincs mellettem a Mókus örs és nem viselek piros nyakkendőt. Sorra vettem az előttem álló kihívásokat: átmenni a zebrán (úszik-csúszik, remélem nem jön semmi, mert akkor a sofőr biztos türelmetlen lesz, mire átevickélek a másik oldalra vagy biztos észrevesz rajtam valami furcsát). Aztán ott van a túlságosan tágas és tömeges Egyetem tér. Majd megpróbálok semmire nem figyelni, csak a célomra koncentrálni. Egy lépés, aztán még egy. Mire odaértem a gyógyszertárhoz, teljesen elveszítettem az időérzékemet és a kabátomat is ki kellett gombolnom, mert a félelem generálta hőhullámoknak köszönhetően semmit nem éreztem a novemberi hidegből.

A gyógyszertárban nem voltak sokan. Egy idős néni és egy gyerekes anya a pénztárnál. A padlót borító csempe túlságosan sima volt és zavaróan verte vissza a mennyezeti neoncsövek fényét. Szédülésveszély bekapcsol. Beálltam az idős néni mögé és vártam, hogy rám kerüljön a sor. Fura módon rám jött a  didergés, ezért begomboltam a kabátomat és mielőtt még túlságosan elkezdtem volna elemezgetni magam és a helyzetet, figyelmemet a krémekkel megpakolt szekrényre fordítottam. Habár nehezemre esett, minden  tégelyen elolvastam a szöveget. Mármint amit ki tudtam betűzni, mert a kontaktlencsémet elfelejtettem betenni és csak a nagybetűket láttam rendesen. Szólítottak, én pedig kötelességtudóan átadtam a recepteket. Megkaptam a két dobozt, megköszöntem, táskámba tettem őket és egy nagyot sóhajtva kisétáltam az ajtón. Sikerült. Sikerült. Eddig megvolnánk, de innen még haza is kell mennem. Hogy erőt öntsek magamba, felhívtam anyut és megoszottam vele a jó hírt. Soha nem gondoltam volna, hogy én, aki korábban repülőről repülőre ugráltam, egyedül róttam európai nagyvárosok utcáit és imádtam a forgatagot, valaha büszke leszek magamra, amiért elaraszolok a legközelebbi patikához.

Hazafelé tudatosan a főbejáraton át vezető, tehát hosszabb útvonalat választottam. A biztonság kedvéért most is végig a kerítés mellett maradtam és habár legszívesebben rohantam volna hazáig, hogy minél hamarabb túl legyek az egészen, direkt lasítottam. Séta. Séta. Séta. Jobbra a klinika, balra a Nagyerdő. Itt-ott még lengedezett néhány makacs levél a fákon. Eszembe jutott az a pár héttel korábbi délután, amikor anyuba karolva a pszichiátria felé csoszogva azon tűnődtem, vajon fogok-e még valaha önerőből az őszi napsütésben sétálni. Igaz, a nap nem sütött, de én kint voltam és sétáltam.

Egyedül.

Ha ezt megcsináltam, akkor a többi is menni fog. Nem egyik napról a másikra, de mint tudjuk: di solo non extructa Roma, avagy Róma sem egy nap alatt épült fel. Ez esetben pedig sokkal többről volt szó, mint Rómáról, ugyebár.

Hozzászólás