Könyv: harmincadik rész

2011. október

Soha nem voltam egy nagy gyógyszerszedő.

Amikor kicsi voltam és néha napján sikerült megfáznom vagy elkapott az influenza, egy Algopyrin bőven elég volt ahhoz, hogy levigye a lázamat. Ezzel szemben Lacit vizesruházni kellett és egyszer még a kórházba is bekerült, mert majdnem kiszáradt. Ha orvoshoz kerültünk, akkor még örültem is, mert lehetett választani háromféle kanalas gyógyszerből. Volt fehér, rózsaszín és barna és mindegyik egyformán finom volt: ánizsosan édes és krémes. Ezeket örömmel kóstolgattam és kanalaztam,  akár a felírt dózison felül is. Különben meg egy kezemen meg tudnám számolni azokat az alkalmakat, amikor valamilyen komolyabb készítményt kaptam. Például akkor, amikor Hollandiában valami csoda folytán felfáztam és végig kellett csinálnom egy antibiotikum kúrát. Egy hétig csak punnyadtam, aludtam, szédelegtem. Valószínűleg inkább a méretes, fehér tabletták, mint a betegség miatt. Amikor pedig megműtötték az állkapcsomat és erős fájdalomcsillapítókat írtak fel, három napig csak bámultam ki a fejemből: feküdtem és ahhoz sem volt kedvem, hogy megszólaljak.  Cornel viccesen meg is jegyezte, hogy milyen jó egy kis nyugi a házban. Ha-ha-ha. Legtöbbször azonban miután elolvastam a részletes tájékoztatót és az esetleges mellékhatásokat, úgy döntöttem, hogy nem veszek én be semmit. Meggyőztem magam arról, hogy szervezetem magától is képes megoldani a problémát. Majd meggyógyulok saját erőből.

2011.októberében azonban más volt a helyzet. Ahhoz, hogy fel tudjak épülni, aludnom és pihennem kellett, valamint erősen stresszmentesíteni kellett magamat. Ez pedig elég összetett feladat volt. Először is nem volt szabad félnem az evéstől és a hízástól. Attól sem, hogy a fejemnek valami baja lesz és azon sem volt szabad aggódnom, hogy mi van, ha visszaesek és újfent a sürgősségin találom magam. A fejem azonban ezerrel járt mindenfélén és tudtam, hogy saját erőből nem fog menni a kötelező lazítás. Ki kellett kászálódnom a krónikus stressz, a burn-out és a pánikbetegség szövedékéből. Erről vélhetően az orvosok is hasonlóan  gondolkodtak, ezért kaptam két receptet részletes utasításokkal. Csak sejtettem, hogy a célból írták fel őket, hogy megnyugtassanak és tudjak rendesen aludni. Arról foglamam sem volt, hogy a javasolt dózis kicsi, nagy vagy normális. Akármilyen nehezemre esett bármire is öt percnél tovább koncentrálni, miután anyu kiváltotta a recepteket, nekiálltam és elejétől végéig átolvastam a mellékelt tájékoztatót. Hát, mit mondjak: nem nyugtatott meg az apró betűkkel nyomtatott terjedelmes szöveg. Ha a nagyon gyakori mellékhatásokat vettem csupán figyelembe, akkor is számolnom kellett többek között álmossággal, szédüléssel, fejfájással, szájszárazsággal, hányingerrel, de szóba jöhetett még légzési nehézség, orrdugulás, vérnyomás ingadozás, heves szívdobogásérzés, abnormális álmok, rémálmok, erős nyugtalanság, akaratlan izommozgások, homályos látás vagy éppenséggel láz.

Amikor megemlítettem anyunak, hogy nem tudom, be merem-e venni ezeket a bogyókat, amiknek az lenne a feladatuk, hogy segítenek, de engem egyelőre csak megrémítenek, azt mondta, hogy valamit csak kell írni a betegtájékoztatóba és hogy nem kell azt olyan komolyan venni. Különben is itt van velem, ugyan mi baj történhetne? Ezen elgondolkodtam egy kicsit és rájöttem, hogy egy: igaza van és kettő: a tünetek nagy részét már alapból megtapasztaltam akkor, amikor bevitt a mentő és amíg bent feküdtem a klinikán s lám, mégis itt vagyok. Élek és virulok. A magam módján.

Így hát nyeltem a felírt dózist reggel és este, napközben pedig próbáltam nem arra gondolni, hogy ha már  egyszer bevettem valamit, utána édeskevés befolyásom van arra, hogy mi történik a testemen belül. Az doktornő a pszichiátrián azt is elmondta, hogy az első két hét valószínűleg nehéz lesz, amíg a szervezetem hozzászokik a gyógyszerekhez. Ez normális. Két hét után azonban minden téren javulás fog beállni és ha bármilyen panaszom vagy kérdésem lenne, nyugodtam telefonáljak.

Kétségtelenül álmosabb és bágyadtabb voltam. Néha kicsit szédelegtem is és a szívem alkalomadtán bedobogott. Ha elindultam valahová, inkább csoszogtam, mint jártam. Nekem nem tűnt fel, mert már annak is örültem, hogy egyáltalán le tudok menni a lépcsőn és ki tudok menni a fürdőszobába vagy a konyhába. Meg voltam róla győződve, hogy normálisan járok, de úgy látszik tévedtem. Ezt anyu azóta is fel szokta emlegeti. Mármint azt, hogy milyen látványt nyújtottam. Mint egy mamuszos, pizsamás zombi.

Viseltem a szokatási idő hatásait és kezdtem reménykedni abban, hogy minden rendben lesz, míg egy napon meg nem ijedtem. De nagyon. Az asztalnál ültem takaróba burkolózva – az alultápláltság egyik velejárója, hogy az ember mindig fázik – és olvasgattam az emailjeimet. Volt belőle elég, hiszen több, mint két hétig nem nyitottam fel a laptopomat. Mondhatnám, mással voltam elfoglalva. Olvastam egyik üzenetet a másik után és közben jegyzeteltem, hogy mit kell majd elintéznem. Hivatalosan még Hollandiában laktam, de tudtam, hogy ebben az ügyben előbb-utóbb lépni kell. Éppen papírra vetettem valamit, amikor jobb kezem lezsibbadt-csak úgy hopp!-és rángatózni kezdett. Első reakcióm az volt, hogy megpróbáltam ökölbe szorítani a kezemet, de nem ment. Aztán remegni kezdett a jobb lábam is. Ugye nem kell mondanom, hogy enyhén bepánikoltam? Kiabáltam anyunak és azon nyomban telefonáltunk a doktornőnek, aki azt mondta, hogy valószínűleg a dózissal vagy a hatóanyaggal van a probléma. Mármint annak és az én fizikumomnak a kombinációjával. Hogy mi a megoldás? Felírnak valami mást, hátha az segít. Újabb recept, újabb nekirugaszkodás.

Szerencsém volt, mert az új gyógyszer bevált. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy röpke két hét után fitten, frissen és gondtalanul töltöttem napjaimat. Közel sem. Ám tudtam aludni és napközben észrevettem, hogy kisebb a gondolatok nyomása a fejemben és jobban oda tudok figyelni arra, hogy mi történik körülöttem, ahelyett, hogy befelé fordulva csak magammal és állapotommal, valamint annak esetleges veszélyeivel lennék elfoglalva.

Egy hűvös, de napos októbervégi délutánon pedig végre kocsiba ülhettem anyuval és hazalátogathattam vidékre.

Hozzászólás