Könyv: huszonkilencedik rész

2011. október

Szóval egy tíznapos klinikai tartózkodás után újra otthon voltam. Az ‘otthon’ ez esetben a debreceni lakást jelentette. Így volt praktikus. Nem akartam egyedül lenni, ahhoz pedig túl gyenge voltam, hogy a szülői ház és Debrecen között ingázzak. Az is megnyugtatott, hogy a klinika gyakorlatilag öt percre volt kocsival, ha bármi történne. Mert azért bennem volt a félsz: mi van, ha megint rájön a szívemre a táncolhatnék? Mi van, ha megint elkap egy olyan pánikroham, hogy nem tudok magammal mit kezdeni?Mi van, ha a gyógyszereknek fellép valamelyik kellemetlen-saját tolmácsolásom szerint életveszélyes-mellékhatása? Mindig is hajlamos voltam a hipochonderségre, az adott helyzetben meg pláne.

Miután megünnepeltük szabadulásomat, apu hazament, anyu pedig itt maradt velem. Ez megnyugtatott és tudtam, hogy soha nem leszek képes meghálálni azt, amit értem tesz. Amit értem tesznek. Szerettem volna legalább olyan örömteljes és bizakodó lenni, mint ők, de sokszor megijesztett az a sok feladat, amivel a gyógyuláshoz vezető út volt kikövezve. Milyen feladat állt előttem?

Az, hogy visszanyerjem igazi önmagamat. Azt, aki régen voltam. Amikor kíváncsian, kiegyensúlyozottan, ötletekkel és ambíciókkal tele jártam-keltem a világban. Amikor egy új nap nem egy túl-kell-élni-ezt-a-huszonnégy-órát jelentett, hanem egy lehetőségekkel, csupa jó dolgokkal teli napot. Amikor szinte semmitől sem féltem, kivéve az általános félelmeket, amelyek mindegyikünkben benne vannak. Amikor szívesen jártam társaságba, nyitott voltam az emberek felé. Amikor volt energiám és erőm olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek igazán jelentettek nekem valamit: a tanulás, az olvasás, az írás, új dolgok és emberek megismerése, a családdal, barátokkal való együttlét és az utazás. Ha belegondoltam abba, hogy mi mindent kell megtennem annak érdekében, hogy visszakapjam önmagamat és életemet, egyszerűen letaglózott a feladat nagysága. Hogy sikerülne ez nekem, amikor még a lakásban sem merek egyedül maradni? Az ajtón sem merek kimenni. Bevásárlás a sarki boltban? Amikor legutóbb ott jártam, olyan szívdobogás és szédülés kapott el a pénztárnál, hogy csak a minden-rendben-lesz-lélegezz mantra segített abban, hogy a járdán araszolva hazajussak. Azután bent is maradtam egész nap. Egyre gyakrabban.

Társasági élet? Van, amikor az is kimerít, ha egy fél órát kell beszélgetnem anyuval vagy apuval vagy a rokonokkal. Szeretnék többet is, de valahogy felhalmozódnak a mondatok a fejemben és egy idő után túltelítődik az agyam és semmi mást nem akarok, csak csendet és aludni. Utazás? Hogy én? A villamoson, ahol sok-sok utas torlódik körém? Az állomáson, ahol túl sok a zaj, a fény és az ember? Repülőn? Fent a magasban egy pléhdobozba bezárva? Amiből ki sem szállhatok csak úgy, ha rám jönne a nem-bírom-tovább pánik? Hogy a fenébe fogom én ezt megcsinálni?

És akkor az evésről még nem is beszéltem. Mert, hogy ennem kellett és nem is keveset, az tény. Azt már a klinikán eldöntöttem, hogy soha, de soha a házamba mérleg nem kerül. Úgy egyáltalán. Száműzöm az életemből. Azt is elhatároztam, hogy mivel a nyelési problémám naponta bejátszott – főleg, ha egy kicsit idegesebb voltam a megszokottnál -, majd Nutridrinket fogok inni. Ha másképp nem megy, akkor újra tanulok enni, mint a gyerekek. Először iszok, ha kell, szívószállal, utána kanalazgatok valamit, mondjuk tejbegrízt és meglátjuk, hogy haladok. A lényeg az, hogy belém jusson annyi táplálék, amitől megerősödök. Erre majd használhatom a fejemben tárolt kalóriatáblázatot, csak most fordítva. Minél több kcal van valamiben,annál jobb. Ki hitte volna, hogy valaha erre vetemedek?

Visszagondolva arra az időszakra, azokra a hetekre, miután kikerültem a klinikáról, nem tudnám pontosan felidézni, hogy mivel töltöttem a napjaimat. Csak képek ugranak be. Ahogy ülök az asztalnál pizsamában és rajzolok. Ahogy a tükörbe nézek és rádöbbenek, hogy ez vagyok én. Ahogy fekszek a kanapén, anyu gondosan betakar és nézzük együtt az Észak és Délt. Általában egy negyed óra után elvesztettem a fonalat és inkább becsuktam a szemem és úgy tettem, mintha aludnék. Belül pedig sírtam, hogy nem igaz, már egy filmet sem vagyok képes végignézni? Esténként pedig a gyógyszereknek köszönhetően aludtam. Mélyen és sötéten. Világomról se tudtam reggelig.

Az tanár úr javaslatára terápiára kellett járnom. Minden héten. Oda is anyu vitt kocsival és amíg én bent voltam, addig ő bement a városba vagy bevásárolt. Habár mindig is szkeptikus voltam a terápiás beszélgetésekkel és kezelésekkel kapcsolatban, kétségbeesésem és gyógyulni akarásom legyőzte cinikus énemet. Valamilyen szinten a heti terápiás időpontok tartották bennem a lelket. Azzal nyugtattam magam, hogy csak egy hétig kell kitartanom, ha bármi lenne, akkor ott a segítség. Akkor elmondhatom. Akkor kibeszélhetem.

Valami miatt nagyon féltem attól, hogy a fejemnek valami baja lesz. Ez nem ritka az étkezési zavarok világában, mert a több éves éhezés megváltoztathatja az agy kémiáját és bizonyos esetekben maradandó károsodáshoz vezethet. Láttam egyszer erről egy videót, de akkor nem hatott meg. Most már igen. Nem is kicsit. Próbáltam erre nem gondolni, de azért ott motoszkált a buksimban. Ilyenkor megnyugtatott az, hogy hetente hallottam: bármit is érzek, az annak köszönhető, hogy generalizált szorongásom van, amit viszont nagyon jól lehet kezelni. Az is megnyugtatott, hogy volt a váróban egy poszter, ami részletesen szemléltette és leírta a fokozott stressz és pánik tüneteit. Nem tudom, hányszor tanulmányoztam át, de biztos elégszer ahhoz, hogy megtanuljam testi tüneteimet nem valami gyógyíthatatlan kórnak, hanem a stressznek és félelemnek betudni.

Érdekes, hogy mi mindent megtanul az ember gyógyulás közben. Én például megtanultam sírni. Kimondani azt, hogy nem tudom, menni fog-e. Hogy félek, nem leszek rá képes. És senki nem ítélt el. Sőt. Megnyugtattak, hogy ez teljesen normális. Anyu és apu sokszor mondogatták, hogy néha még a világbajnok bírkózók, azok a hatalmas nagy emberek is úgy sírnak, mint egy kisgyerek. Először beszéltem arról, hogy mennyire honvágyam volt, amikor Hollandiában laktam. Hogy mennyire egyedül éreztem magam annnak ellenére, hogy a külvilág szemében sikeres és teljes életet éltem. Hogy mennyire fárasztott már a betegségem, főleg, miután én is felismertem, hogy valami nagyon nincs rendben. Darabonként megosztottam velük addig el nem mesélt történeteimet és minden alkalommal éreztem, hogy több tér szabadul fel bennem. Fokozatosan megengedtem magamnak, hogy merjek büszke lenni arra, hogy egyáltalán elhatároztam, hogy meg akarok gyógyulni, mert sokan nem jutnak el ideáig. Meg is ünnepeltem minden kis sikert. Ha mással nem, azzal, hogy magamra mosolyogtam a tükörben vagy eldicsekedtem vele a családomnak. Még most is látom magam, ahogy egy őszi estén fekszek a kanapén takaróba bugyolálva és a tévében megy az Észak és Dél. Anyu a fotelben ült és teljesen lekötötte a történet. Amikor a film befejeződött, félszegen és kicsit bután érezve magam konstatáltam, hogy megnéztem és értettem a filmet az elejétől a végéig. Tudom, hülyeségnek hangzik. Utólag már én is csak mosolygok rajta.

Hozzászólás