Könyv: huszonnyolcadik rész

Október 18-án van apu születésnapja. Ez már magában okot ad az ünneplésre. S hogy, hogy nem, 2011-ben pontosan ezen a napon engedtek ki a klinikáról. Elbocsátásomnak nem az volt az oka, hogy meggyógyultam, inkább az, hogy mindenre kivizsgáltak és nem nagyon tudtak tovább velem mit kezdeni. Megkaptam a zárójelentést, amit azóta is őrzök. Nem is tudom, hogy miért. Valószínűleg már régen megváltam volna tőle, ha nem úgy tekintenék 2011.októberére, mint egy különösentanulságos, sorsfordító időszakra. Régen gyakran átlapoztam. Habár tudtam, hogy mindaz, ami benne áll, feketén – fehéren, rólam szól. Mégis sokszor úgy tűnt, mintha valaki másról írták volna. Hogy ki volt az a lány, akit akkor októberben hazaengedtek? Orvosi nyelven valahogy így festett.

Diagnózis

  • anorexia nervosa
  • fehérje- és energia-hiányos alultápláltság
  • pánikzavar szindróma
  • pitvari extrasystolia
  • polypus intestinalis
  • szekunder amenorrhoea

Javasolt

Rendszeres elfoglaltság, napi többszöri, de egy-egy alkalommal nem megterhelő étkezés. Nutridrink, Noacid 2×1, Cerucal 3×1. Mirzaten (mirtazapin) este 30 mg, amennyiben szorongása nem oldódik, álmatlanság esetén emelhető 45 mg-ra. Nantarid (quetiapine) 50 mg. Rendszeres pszichológiai, terápiás gondozás. Bár a Whipple-kór bizonyítást nem nyert, egyelőre napi 1 Sumetrolimot is javaslunk.

Október 28-án várjuk szakrendelésünkre, addigra folyamatban lévő leletei is készen lesznek. 2011. október 21-én reggel 8-ra MR vizsgálatra jelenjék meg az MR Laboratóriumban. Debrecen, 2011.10.18.

Nagyon furcsa, szinte valótlannak tűnő volt tíz nap után újra belépni a lakásba. Mintha évek teltek volna el azóta az este óta, amikor kijöttek értem a mentők. Habár semmi nem változott – ugyanazok a bútorok, ismerős illatok – olyan érzésem volt, mintha egy üvegfal lenne köztem és a külvilág között. Otthon voltam, mégis idegennek éreztem magam. Anyunak is feltűnhetett valami, mert megkérdezte, hogy miért vagyok úgy megijedve. Erre összerezzentem, mert ha valamit nem akartam az az volt, hogy furcsának találják a viselkedésemet. Elvégre is örülnöm kellene, hogy kiengedtek, gyógyszereket adtak, itthon lehetek és hogy anyu majd itt lesz velem, gondoskodik rólam és mindenben segít. Szerintem a gyógyszerek hatása volt, hogy olyan tompa voltam. Nem akartam semmi mást, csak aludni. Amit pedig végképp nem akartam: egyedül lenni. Kellett, hogy legyen a közelemben valaki arra az esetre, ha megint rosszul lennék.

Apu egy nagy virágcsokorral, francia krémessel és kedvenc mákos pitémmel érkezett. Sietett, ahogy csak tudott. A házat nem lehet csak úgy ott hagyni, de mindent elintézett, hogy velünk lehessen – ahogy ő mondta – szabadulásom napján. Szokásához híven megszorongatott – erősebben és hosszabban, mint azelőtt – és nem tudtam nem látni, hogy elérzékenyül. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. – mondta – , Meglátod, hogy minden rendben lesz. Honnan is tudhatta volna, hogy ezt már én is legalább ezerszer elismételtem magamnak, attól a perctől fogva, ahogy kiléptem a klinika kapuján. Tíznapos védőburok után üdv a kinti valóságban. Habár tudtam, hogy mindenki támogatni fog és mellettem lesz és csak annyi dolgom lesz, hogy betartsam az orvosok utasításait, féltem. Köztudott, hogy az étkezési zavarok esetében a betegség szerves része lesz a páciens életének, személyiségének. Még azok is, akik igazán meg akarnak gyógyulni, felteszik maguknak a kérdést:

Ki leszek a betegségem nélkül?

Több, mint tíz év alatt azonosultam a lánnyal, amivé betegségem tett. Ijesztően sovány, félelmekkel teli, magányos, befeléforduló, társaságot, embereket kerülő, akit védeni, óvni, támogatni és kímélni kell. Aki nem tud magáról gondoskodni. Aki naponta háromszor mérlegre ugrál, hogy megtudja elég jó-e önmaga és a világ számára. Aki még arra sem tartja méltónak magát, hogy egy cappuccino-t nyugodtan megigyon, annak minden kortyát élvezve. Hogy az evésről már ne is beszéljünk. Akinek csak a tökéletes elég jó. Aki nem ismeri határait. A gyógyulás mindennek az ellenkezőjét jelentette. Az ember eldobja régi énjét és újra felépíti magát. Darabonként. Lépésről lépésre. Aprólékos és hosszadalmas folyamat, ami elszántságot, kitartást, türelmet és figyelmet igényel. Ez persze a saját tapasztalatom. Akkor még nem ismertem Feldmár András írásait. Nem olvastam cikkeit, könyveit. Akkor még nem értettem, mire gondol akkor, amikor azt mondja, hogy bizonyos helyzetekben az embernek újra meg kell szülnie önmagát. Most már tudom. Talán azért, mert  október 18-a azóta a bizonyos október 18-a óta egy kicsit az én születésnapom is.

Hozzászólás