Könyv: huszonhetedik rész

2011.október

Eltelt a hétvége és hétfőn végre találkoztam a tanár úrral. Reggel jött be a szobánkba és Klárit régi ismerősként köszöntötte. Érdeklődött hogyléte felől és amikor Kláriból kitört az elkeseredés, azzal vigasztalta, hogy próbáljon arra koncentrálni, ami jól megy és ami nem fáj. Habár betegsége meglehetősen kellemetlen, ismerik a tüneteket és mindent megtesznek azért, hogy Klári teljes életet tudjon élni. Egy kis szomorkodás érthető és megbocsátható, de ne felejtsük el észrevenni, hogy milyen szépen süt kint a nap és egy kis séta biztos jót tesz majd. Nagyon szimpatikus volt bátorító és türelmes hozzáállása, de mertem remélni, hogy engem nem buzdít majd arra, hogy felkeljek, cipőt húzzak és tegyek egy kört a klinika körül. Biztos voltam benne, hogy nem lettem volna rá képes. Örültem, ha a mosdóig ki tudtam támolyogni.

Klári után én következtem. A tanár úr helyet foglalt az ágyam szélén és elmondta, hogy látta, milyen panaszokkal kerültem be. Megkérdezte, hogy hogy érzem magam, én pedig tömören és csak a tényeket ismertetve elmondtam, hogy nagyon gyenge vagyok, legtöbbször szédülök, a szívem rendszeresen saját táncát járja – ezt persze ott és akkor másképpen fogalmaztam meg -, és hogy minden rettenetesen sok energiámba kerül. Olyan volt, mintha az iskolában mondtam volna fel a tananyagot. Érdekes volt kívülről hallgatni saját hangomat. Hivatalosan, távolságtartóan és monotonon csengtem. Sok választásom nem volt. Vagy ez vagy a kétségbeesett könnyekben-kitörés, amit mindenképpen el akartam kerülni.

A tanár úr figyelmesen végighallgatott, majd megnyugtatott, hogy mindent ki fognak vizsgálni. Hogy ez pontosan mit jelent,azt nem részletezte,én pedig nem faggattam.Soha nem voltam még hosszabb ideig kórházban és elképzelni sem tudtam,mi vár majd rám.

A tanár úr betartotta a szavát.Ottlétem alatt szerintem minden elképzelhető vizsgálaton átestem és a legkülönbözőbb teszteket elvégezték rajtam.Hősiesen bírtam a strapát.Elvégre is nem sok választásom volt.Tettem, amit mondtak és tompa érdeklődéssel vártam az eredményeket.Mindezt a saját érdekemben.

Azt hiszem,az egyetlen,amit nem vállalnék be mégegyszer,az a gyomortükrözés volt.Aznap én voltam az első páciens és túlságosan kába,kimerült és fáradt voltam az azon való tépelődéshez,hogy vajon mit is fognak velem csinálni.Anyu és egy ápoló-aki magunk között csak Laci nővérnek hívtunk-lekísértek a földszintre.Ott volt a rendelő.Szék nem volt,így a falnak támaszkodva pihegtem.Anyu aggodalmasan néztem rám.Kötelességemnek éreztem megnyugtatni,hogy minden rendben lesz.Természetesen felajánlotta,hogy bejön velem,ha lehet,de biztos voltam benne,hogy ez tilos.Különben sem nagyon bírja az ilyesmit.

Jómagam mindig is szívesen olvasgattam orvosi könyveket és minden hasonló témával foglalkozó internetes oldalt.A gyomortükrözésről mindössze annyit tudtam,hogy nem tart sokáig és inkább kellemetlen,mint fájdalmas,ugyanis helyi érzéstelenítést adnak.Szóval:ki lehet bírni.Mint később kiderült,rám a leegyszerűsített változat várt.Ráadásul közönségem is volt.

Miután beszólítottak és a kezelést végző orvos olyan tekintetet vetett rám,mintha valami kísérleti alany lennék,lefeküdtem az ágyra,ahogy kérték.Semmi bemutatkozás,semmi ‘kedves Zsuzsanna,röviden elmagyaráznám,mi fog történni’.Feküdtem az odalamon és kezdett egy kicsit baljós előérzetem támadni az egész dologgal kapcsolatban.Próbáltam másra fókuszálni.Tekintetemet a nagyméretű képernyőre irányítottam,majd belegondoltam,hogy nem biztos,hogy szeretném látni belsőségeimet.Így hát az ajtó felé fordultam,ami meglepetésemre kinyílt és egy csoport fehérköpenyes diák lépett be rajta.

Volt köztük feltűnően skandináv szőke,keleti és afrikai.Megálltak az ágy lábánál és komoly arckifejezéssel vagy zavartan mosolyogva vártak.Nem kellett nekik sokáig,mert a doktor úr nem vesztegette az időt.Csövet ragadott és munkához látott.Az érzéstelenítéshez vagy nem volt kedve vagy nem akarta egy láthatólag-neki-már-úgyis-mindegy páciensre pazarolni a drága Lidocaint.

Nem akarom részletezni,hogy mit éltem át az alatt a fogalmam sincs hány perc alatt,amíg nyelőcsövem,gyomorszájam és gyomrom állapotát elemezgette.Arra azonban tisztán emlékszem,hogy azt gondoltam:itt fogok meghalni saját nyálamban fetrengve.Öklöndözve.Rángatózva.Biztos szörnyű látvány nyújthattam,mert szemem sarkából érzékeltem,hogy néhányszor kinyílik az ajtó és több diák is távozik.Mire a doktor úr kicuppantotta számból a csövet-biztos voltam benne,hogy együtt megy vele a gyomrom is-az orvostanhallgatók csoportja erősen megcsappant.Mindössze hárman-négyen álldogáltak a falhoz húzódva és amikor rájuk néztem,egytől-egyig lesütötték a szemüket.

A vizsgálat véget ért.Engedélyt kaptam a rendelő elhagyására.Úgy tettem.Kezem-lábam szinte kontrollálhatatlanul remegett és arcom nedves volt mindattól,ami szememből,orromból és számból kifolyt.Minden nyelés tortúrának tűnt.Mintha a cső egy darabja bennem maradt volna.Szerencsém volt,hogy anyu kint várt.Így volt kinek a karjába borulni és habár nem akartam,kitört belőlem a sírás.Nem is annyira a kisebbfajta sokk miatt,amit a tükrözés jelentett,hanem inkább azért,mert nem emlékszem arra,hogy éreztem-e valaha is magam annyira kiszolgáltatottnak és megalázottnak.Akkor és ott fordult meg először a fejemben az,hogy mi van,ha tényleg csak kísérleti alanyként használnak.Ha már meggyógyítani úgysem tudnak,legalább valami hasznom legyen.

Szinte láttam magam előtt,ahogy az orvostanhallgatóknak prezentálják esetemet:harminchét éves,női beteg.Néhány napja hozták be egyenetlen szívdobogás (palpitatio) érzés miatt.Ez elmúlt nyolc évben sokat fogyott.Erősen alultáplált.Pánikszindrómás panaszai is vannak.Bónusz:

folyékonyan beszél angolul.

Bizony ám.

Amikor a tanár úr másnap megkérdezte,hogy lenne-e kedvem külföldi hallgatóknak beszámolni tüneteimről,igent mondtam.Nem bántam,hogy megkopogtatnak és sztetoszkópjukkal fülelik belső hangjaimat,mert így legalább hasznosnak éreztem magam.Még ha csak egy fél órára is.Tudom,hogy morbidnak hangzik,amit most mondok,de valahogy úgy voltam vele:legalább ennyi haszna legyen a betegségemnek.Ha már annyi mindent elrontottam,akkor bizony megragadok minden esélyt arra,hogy akár egy ilyen kis együttműködő gesztussal is,de valamit jóvá tegyek.

Hozzászólás