Könyv: huszonhatodik rész

2011. október

Szobatársammal hamar összebarátkoztunk. Nem volt nehéz egy ilyen kedves,  érdeklődő, ártatlan teremtéssel. Szerencsére kétágyas szobánk volt, így attól sem kellett tartanunk, hogy betesznek hozzánk valakit, akihez alkalmazkodni kell. Alapból sem vagyok egy népszerű, hű-de-jó-fej fazon és a jópofizás sincs genetikailag belém kódolva. Ha pedig igazán rossz formában vagyok, jobb nem a közelemben lenni. Napközben tulajdonképpen nem csináltam semmit. Feküdtem az ágyon és ha a szívem rendetlenkedni kezdett vagy a szoba sarkai elsötétülni látszottak, szóltam a nővérkének, kaptam egy infúziót és az valamennyire használt. Utána legalább volt annyi erőm, hogy kiszédelegjek a mosdóba. Habár Anyu behozta a naplómat, a tollaimat, a vázlatfüzetemet és néhány újságot, egyszerűen nem ment. Nem tudtam koncentrálni semmire és még a lapozgatás is pillanatok alatt kifárasztott. Így többnyire hallgattam csicsergősen beszédes szobatársam történeteit vagy bámultam ki az ablakon. Néztem, ahogy emberek le-fel szállnak a villamosra, diákok igyekeznek az egyetem épülete felé, látogatók sétálnak a járdán és hullanak a falevelek. Nem szép dolog irígykedni és nem is vagyok egy irígy típus, de akkor szívesen cseréltem volna bárkivel, aki a falakon kívül élte mindennapi kis életét annak apró örömeivel és bosszúságaival.

A legtöbb beteg alig várja, hogy meglátogassák. Szégyellem bevallani, de nekem ezzel kapcsolatban vegyes érzelmeim voltak. Anyu és apu jöttek, amikor csak tehették. Mert a szülő ilyen. Én azonban legtöbbször nem tudtam mit kezdeni a rám irányuló szeretettel, figyelemmel, aggodalommal, reménykedéssel. Szégyelltem magam magamért és ez minden alkalommal tudatosult bennem, amikor ott ültek az ágyam mellett és bizonygatták, hogy minden rendben lesz, mert erős vagyok és mert talán még időben ‘megjött az eszem’. Igen. Mibe is kapaszkodjon az ember, ha nem a reménybe? A végtelen hosszú napok és átvirrasztott éjszakák alatt azonban ezerszer is kielemeztem helyzetemet. Semmi rózsaszín csomagolás, csak a tények. Valahogy mindig ugyanarra az eredményre jutottam: ha szerencsém van, ha a szervezetem képes még együttműködni, akkor megúszhatom. Hogy hosszú távon milyen árat kell fizetnem, az majd kiderül. Ha pedig nem, akkor lehúzták a rolót végérvényesen. Ez utóbbi vagy közömbös megadással vagy velőig nyilaló, torkot elakasztó, ki-akarok-rohanni-a-világból érzéssel töltött el. Nem csoda, hogy a pánikrohamok napi szinten jelentkeztek és nem mertem aludni. Butaság, de annyira féltem, hogy álmomban megáll a szívem, hogy elhitettem magammal: ha ébren maradok, akkor ő is. Amíg ébren maradok, addig ketyeg és életben tart. Persze ebből hamar egy ördögi kör lett, mert az alultáplált, túlterhelt, beteg szervezet számára nélkülözhetetlen a pihenés.

Minél kevesebbet aludtam, annál súlyosabbak lettek a testi tüneteim, főleg a rendszertelen szívverés,  a szédülés és a gyengeség, amitől én még inkább beparáztam és még jobban féltem az elalvástól. Ezért kellett átmennem a pszichiátriai rendelésre, ahol kaptam valamilyen bogyót, ami öt perc után kiütött. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire félek a gyógyszerektől. Szóval az, hogy bevettem egy nem-tudom-mi-a-neve tablettát fogalmam-sincs-milyen-dózisban, hűen tükrözi, mennyire rosszul éreztem magam.

Korábban hajlamos voltam elítélni, sőt lenézni azokat az embereket, akik valamilyen (élvezeti)szerhez folyamodnak azért, hogy jobban érezzék magukat, hogy ne kelljen szembenézniük önmagukkal és a valósággal, hogy kibírják, túléljék a napot reggeltől estig. Ez is egyike volt azoknak a leckéknek, amiket ott és akkor megtanultam: Ítélkezni valaki fölött anélkül, hogy ismernénk a történetét? Anélkül, hogy tudnánk, mi játszódik le benne? Könnyen és elhamarkodottan megtesszük, pedig nem lenne szabad. Talán nem véletlenül született meg a mondás: Aki ítélkezik, előbb-utóbb elítéltetik! Hajlamos vagyok azt hinni, hogy van benne valami.

Hozzászólás