Könyv: huszonötödik rész

Néha eszembe jut Cornel anyukája.Elég,ha megpillantok egy fehérszőke,rövid frizurát vagy egy piros kabátot.Olyankor a múltba tekintve látom,ahogy a város felé biciklizik,kávézik vagy ahogy a kertben tevékenykedik.Azt hiszem,nincs ebben semmi különös,hiszen több,mint tíz évig tagja voltam családuknak és nem túlzok,ha kijelentem,hogy harmadik lányaként szeretett és viszonyult hozzám.

Hollandiai kintlétem alatt volt részünk együtt jóban-rosszban.Cornel is és én is meg voltunk róla győződve,hogy Riet-mert így hívták-nagyon erős szervezetű és legalább nyolcvan évig él majd.Milyen jó lesz kiélvezni neki és a papának a nyugdíjas éveket,hiszen mindig olyan keményen dolgoztak.Eljött az ideje a megérdemelt aktív pihenésnek.Mert Riet nem volt az a típus,aki csak úgy üldögél.Mindig pucolt,takarított,rendezgetett,gyomlált,szépítgette a házukat kívül-belül.A szokás hatalma,hiszen több,mint huszonöt évig vezettek egy kávézót,ott pedig tisztaságnak és rendnek kellett lennie.

Amikor kiderült,hogy Rietnek egy rosszindulatú daganatot találtak a méhében,a hír az egész családot sokkolta.Ám hamar rájöttünk,hogy erősnek és pozitívnak kell lennünk,mert azzal jelenthetünk a legtöbbet egymás számára.A műtét szerencsére jól sikerült.Következett a kemoterápia annak minden kellemetlen  mellékhatásával.Emlékszem,hogy együtt választottuk ki a szőke parókát,de mivel nyár volt,nem volt egy kellemes viselet.Riet,ha akarta,ha nem,szinte minden héten kapott egy színes kendőt,amit kalózosan a fejére kötött és lassan megszokta,hogy ne jöjjön zavarba,amikor ismerősökkel vagy idegenekkel találkozik.

A kemoterápia meghozta a várt eredményt.Riet-et gyógyultnak nyilvánították és emlékszem,milyen büszkén nézegette magát a tükörben,amikor haja elkezdett visszanőni.Lassan-lassan mi is megkönnyebbültünk és minden visszatért a régi kerékvágásba.

Szokásomhoz híven egy péntek délután beugrottam Riet-ékhez egy kis munka utáni csevelyre.Napsütötte tavaszi nap volt.Bekopogtam az ablakon és egy pillanat múlva már nyílt is az ajtó.Riet szeme csillogott az izgatottságtól és először nem nagyon értettem,hogy mi történt.Miután helyet foglaltunk az étkezőasztalnál,gyermekes lelkesedéssel mesélte,hogy délelőtt elment biciklizni.Nem messzire,csak Schoonhoven-ig,ami egy bájos kis városka olyan tíz kilométerre.’És ahogy ott ültem a biciklin,csak mosolyogni tudtam,hogy minden milyen szép és hogy milyen jó élni.’-mondta Riet,miközben a kezemet fogta.‘Soha nem gondoltam volna,hogy ez még megadatik nekem.’ Annyira boldognak tűnt,hogy akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe.

Négy évvel ezelőtt szinte nem létező súlyommal Anyura támaszkodva sétáltam át a pszichiátriára.A séta enyhe túlzás.Inkább nevezném araszolgatásnak.Minden erőmmel arra kellett koncentrálnom,hogy egyik lábamat tegyem a másik után.A járda néha meg-megcsusszant lépteim alatt,mintha valaki rántott volna rajta egyet.Szédültem és igyekeztem egyenletesen lélegezni,habár ez torkomban dobogó szívemmel és remegő lábaimmal nem volt éppen könnyű feladat.

Olyan öt napja lehettem már a klinikán.Addigra túl voltam már jó néhány vizsgálaton és habár igyekeztem nem gondolkodni azon,hogy mi várhat még rám,a tudatalattim folyton ezen pörgette magát.Nem tudtam aludni és amikor két egymástkövető este addig soha nem tapasztalt erejű pánikrohamom volt,megkérdeztem a tanár urat,hogy kaphatnék-e valamit,ami segít egy kicsit lenyugodni és pihenni éjszaka.Ő javasolta,hogy menjünk át a pszichiátriái szakrendelésre.

Napsütötte októberi délután volt.Normális körülmények között laza boldogsággal szívtam volna magamba a napfényt,felszabadultan élveztem volna az ősz minden szépségét.Préselésre ítélt színes leveleket gyűjtöttem volna.Élveztem volna a langyosra melegedett avar illatát.Simogattam volna a fényes héjú gesztenyéket.Nosztalgikusan visszagondoltam volna az általános iskolai környezet órákon tett kirándulásokra.Aztán ott voltak az otthoni kert nyújtotta örömök:sepregetés,diószedés,lazulás a hintában és persze az egyre hosszabodó és hűvös esték.Olvasgatás,tévézés,beszélgetés és igen,végre nekiláthattam volna a sál-kötögetésnek.Volna.

Mert ahogy ott lépegettem Anyu mellett,habár agyam regisztrálta az ősz díszleteit,lelkem nem rezonált rá a sok szépségreés örömforrásra.Akaratlanul is csak arra tudtam gondolni,hogy vajon leszek-e még valaha ‘normális’?Lesz-e számomra egyáltalán még egy ősz?Mi van,ha ennyi volt és kész?

Mindennek négy éve.

Bevallom,annak idején nem tudtam igazán átérezni,amit Riet mondott arról a bizonyos biciklis délutánról.Fiatal voltam,egészséges,gondtalan és mindezt magától értetődőnek vettem.Azóta megtapasztaltam,hogy milyen darabonként visszaszerezni életemet és elveszett énemet.Riet-hez hasonlóan én is diadalmasan mosolyogtam,amikor újra-először mentem le a sarki boltba,oda-és-vissza,szédelgés és pánik nélkül.Amikor újra villamosra mertem szállni és egy órát vásárolgattam a Fórumban,anélkül,hogy azonnal ki akartam volna rohanni az épületből.Amikor már nem Anyunak kellett szállítgatnia Prügy és Debrecen között,hanem intercity-re szálltam és hazautaztam.Amikor újra repülőre merészkedtem,hogy tesóval Londonban töltsek egy pár napot vagy akár egy hetet is.Amikor már nem úszkált a lábam alatt az úttest minden alkalommal,ha át kellett mennem a zebrán.Amikor megvettem egy gombóc fagyit és meg is ettem,egyszerűen,mert az esett jól és még sorolhatnám.

Lehet,hogy sokak számára mindez túlzásnak tűnik.Legyen.Ha nem jártam volna meg a gyógyuláshoz vezető utat,talán én is azt mondanám,hogy ‘ugyan,hagyjuk már’.De megjártam és azt hiszem,aki ezt valamilyen módon szintén megtapasztalta,pontosan tudja,hogy miről beszélek.

Hozzászólás