Könyv: huszonnegyedik rész

Még nem olvastam pontosan utána annak,hogy az anorexia-vagyis az alultápláltság-milyen mértékben befolyásolja agyunk biokémiai folyamatait.

Azt sem merem kijelenteni,hogy a tudatos éhezés következményeképpen általánosságban megváltozik-e az ember személyisége és viselkedése. Saját tapasztalatomra alapozva azonban azt mondhatom,hogy igen.

1989 júliusában lelkesen vetettem bele magam életmódom és evési szokásaim megreformálásába.Meg voltam róla győződve,hogy ’tisztábban’ és véknyabban majd felhőtlenül boldog és rendíthetetlenül magabiztos leszek.Eleinte így is volt.Szeptemberre azonban tíz leadott kilóval ruhaméretemen kívül más is megváltozott.

Mindig is rendszerető és rendszerezni szerető gyerek voltam.Az a típus,aki a suli első napján pontosan kitölti az órarendjét,noteszébe lemásolja a tanár házi feladatra vonatkozó utasításait.Miután hazaértem az iskolából,asztalhoz ültem és módszeresen nekiláttam tanulmányi tennivalóimnak.Fontossági sorrendben haladtam tantárgyról tantárgyra.Amint elkészültem,bepakoltam a táskámat másnapra.Nem emlékszem,hogy valaha is elkéstem volna valahonnan.A ruháimat mindig szépen összehajtogattam és a szekrénybe tettem.A tolltartómban is rend volt.Szerettem a vonalon belül színezni,listákat írni,jegyzeteimet mappákba kategorizálni.Nevezzük ezt veleszületett pedánsságnak.

Azt hiszem,nincs is ezzel semmi baj,amíg az emberlányát mindez örömmel és ártatlan boldogsággal tölti el.A baj akkor kezdődik,amikor teher lesz a folytonos tökéletességre törekvés és szinte állandó félelem és a kontrol elvesztésétől való rettegés társul hozzá.Ez történt velem 1989 szeptemberében.

Elsődleges félelmem-az akkor még nálam hivatalosan nem diagnosztizált betegségre jellemzően-a hízástól való félelem volt.Rettegtem,hogy nem fogom tudni betartani magamra erőltetett diétámat és az ahhoz kapcsolódó szabályokat.A mérleg mutatója,a kalóriatáblázat és az előírt étrend mindennapjaim zsarnokaivá váltak.Bele sem mertem gondolni abba,hogy mi történne,ha netalántán felszednék egy-két grammot.Biztos mindenki azonnal észervenné és magukban kinevetnének,hogy ‘na,eddig tartott a nagy elszántság és akaraterő!’.Hogy viseltem volna el a szégyent,hogy én is emberből vagyok,aki néha ‘áldozatul’ esik egy-egy tiltott falat csábításának.

Másodlagosan családom miatt aggódtam éjjel-nappal.Babonás lettem.Lépten-nyomon ómeneket véltem látni és a rossz megelőzésére különböző rituálékat gondoltam ki.Mivel a családunk-engem is beleszámítva-öt tagból állt,ezért gondoskodnom kellett arról,hogy ez az ‘ötösség’ sértetlen maradjon.

Például,ha egy fekete autó jött velem szembe az utcán-mint tudjuk,a fekete a gyász és a gonosz színe-a bajt csak akkor kerülhettem,ha a következő sarokig vagy útkereszteződésig öttel osztható lépésszámmal jutottam el.Ha reggel rossz hírt hallottam a rádióban,akkor a teámat öttel oszható kortyszámmal kellett meginnom vagy kenyérszeletemet öt kis darabban megennira.Tudom,teljesen őrültnek hangzik az egész,de így volt.Nem csoda,hogy alig tudtam a tanulásra vagy bármi másra koncentrálni és felkelés után is csak az foglalkoztatott,hogy vajon milyen baljós jeleket tartogat számomra az elkövetkezendő nap.

Anyuék is észrevették,hogy a nulladik évben tapasztalt felhőtlen boldogságomnak,lelkesedésemnek és tanulni vágyásomnak nyoma sem volt.Természetesen az sem kerülte el a figyelmüket,hogy egyre csak fogytam.A mérleg nyelve negyven alá süllyedt és egy széken sem tudtam kényelmesen ülni,mert szúrt a csontom.Csontosak voltak a vállaim,szemem szomorú és mindig fáztam.Ha kérdezték,hogy mi a baj,akkor csak annyit mondtam,hogy szerintem nem lesz értelme az első évnek,mert miért is tanulnék minden tantárgyat németül,ha felvételizni úgyis magyarul kell majd.

Mindent a sulira fogtam és mint minden szülő,ők is a legjobbat akarták nekem.Így történt,hogy együttesen úgy döntöttünk,hogy legjobb lesz,ha iskolát váltok.Minél közelebb az otthonhoz,annál jobb.

Pontosan emlékszem arra a napra,amikor Apu és Anyu eljöttek értem Nagykállóba,hogy haza vigyenek.Egy napsütötte őszi napon volt és mi almát szedtünk valahol Szabolcsban.Az egyik almafa alatt ültem és módszeresen kanalaztam az ebédre szánt májkrémet.Elég nagy belső csatát okozott a dolog,mert a dobozos májkrém nem számított ’tiszta’ élelmiszernek,de mivel más nem volt,kénytelen voltam kompromisszumot kötni.

Nagyon megörültem,amikor megláttam őket,de ugyanakkor el is szomorodtam,mert akkor tudatosult bennem,hogy soha többé nem fogok a megszokott koliban ébredni,barátaimmal és osztálytársaimmal beszélgetni.

Új suliba és új osztályba kerülök.Szégyelltem magam,hogy nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket.Biztos voltam benne,hogy mint ‘gyerek’ csalódást okoztam azzal,hogy iskolát váltok.Persze ma már tudom,hogy egy szülőnek az a legfontosabb,hogy gyereke egészséges és boldog legyen.A többi igazán nem számít.

Egy óra múlva már a kocsiban ültem hazafelé.Néztem a tovasuhanó ismerős tájat és hallgattam.Apu néha biztatólag rám nézett a visszapillantó tükörben,anyu pedig hátranyúlt és bátorítólag megszorította a kezem.Tudom,hogy gesztusaikat a szülői szeretet diktálta és nem értettem,hogy miért éreztem azt,hogy nem érdemlem meg?

1989

Hozzászólás