Miért ír valaki? Avagy: soha nem tudhatod,kit inspirálsz.

Hogy a címmel kezdjem:miért ír valaki?

Én inkább azon szoktam csodálkozni,hogy miért nem?

Tisztában vagyok vele,hogy ahány ember,annyi féle.

Engem például nem érdekel a politika,a fizika,a közgazdaságtan és úgy a szobanövények általában.Ugyanakkor rongyosra hallgatom Wayne Dyer hangoskönyveit és előadásait,nem tudom megállni,hogy ne vegyek meg egy pár gombolyag különös színű fonalat és őszintén szólva magamnak sem tudom megmagyarázni,hogy miért szeretem az Alkonyat sorozat minden részét.Talán egyszerűen vannak dolgok,amikre nincs logikus magyarázat.

Így vagyok az én írással.Egyfajta belső ‘kényszer’.Sokszor nem is tudom,hogy aznap mit vetek papírra.Aztán egyszer csak séta közben eszembe jut valami,amire egy dal emlékeztet vagy megpillantok valamit a villamoson,ami elindít egy gondolatfolyamatot.Ezért van nálam mindig jegyzetfüzet és toll.Ha elkap az írhatnék,akkor alig várom,hogy hazaérjek és elkezdjek pötyögni.Nem cenzúrázom magam,csak írom a szavakat,ahogy jönnek.Elfelejtem az időt és csak a betűkre tudok koncentrálni.Ilyenkor azért irritál,ha megszólal a telefon vagy becsenget a postás,habár igyekszek minden körülmények között udvarias maradni.

Ugyanez a helyzet az olvasással.Legutóbb,amikor az Orphan Train (Az árvák vonata) utolsó húsz oldalát olvastam,szerintem a pulzusom simán száz fölött volt,annyira szurkoltam,hogy jó vége legyen.Az igazság az,hogy csak nehezen tudom szavakba önteni azt az érzést,amit egy jó könyv,film,egy tartalmas beszélgetés és az írás jelent,de biztos vagyok benne,hogy mindenki megél ilyen pillanatokat más-más formában.Merel például valami miatt oda van a botanikus kertekért és a kápolnákért és legszívesebben akvarell képeket festeget.Más zenél,vasútmodelleket épít,bélyeget gyűjt,gyerekekkel foglalkozik vagy barkácsol.Szerintem a legfontosabb az,hogy legyen valami,amiben el tudunk merülni.Most használhatnám az oly divatos flow kifejezést,mert ugyebár arról van szó.

Tulajdonképpen mindig is tudtam,hogy egyszer megírom betegségem történetét.Először azt gondoltam,hogy egy egyfajta kézikönyvet,használati utasítást szerkesztek,amivel embereknek tudok segíteni.Olyanoknak,akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek az étkezési zavarok valamelyik formájával,pánikbetegséggel,depresszióval.Aztán írás közben rájöttem,hogy a száraz,akadémikus stílus nem passzol hozzám.Valamint arra is,hogy betegségem kialakulása,lefolyása és a gyógyulás folyamata elválaszthatatlanul összefonódik életem bizonyos szakaszaival,történéseivel,személyiségemmel.

Ismerem magam annyira,hogy nem tudok lineárisan,szigorúan kronológiai sorrendben írni.Nem tudok előre szereplőket,fejezeteket és tanulságokat kigondolni.Ez úgy általában jellemző rám,az élet minden területén.Ezért kötök szívesebben ilyen-olyan fonalból csíkos sálat vagy sütök sütit éppen abból,amit a szekrényben találok.Lerajzolni még egy almát sem tudok rendesen,de órákig el tudok szórakozni azzal,hogy újságokból kivagdosok ezt-azt és összeragasztgatok egy előre-nem-tudom-milyen-lesz kollázst.

Miért lenne ez másképp az írással?

Szóval,hamar feladtam a felelősségteljesen összeállított mű ötletét és azt mondtam magamnak:mi lenne,ha csak úgy elkezdenék írni?

Mindenféle rendszer nélkül.Ahogy jön.Egyszerűen leírom,ahogy én megtapasztaltam dolgokat.Elsősorban magamért,de ha csak egy valaki is van,aki elovassa irományaimat,az már nagyon jó dolog.

Van,aki azt mondja,hogy az íráshoz bátorság kell.Elvégre is az ember vállalja és megmutatja önmagát és lehet,hogy emiatt  elítélik,pletykálni kezdenek róla,esetleg felhasználják ellene.Vagy egyszerűen csak más szemmel néznek rá (ami nem feltétlenül kell,hogy negatív legyen).

Igen,ez benne van a pakliban és akkor mi van?Pontosan.Semmi.Ha minden író-tévedés ne essék,nem akarom magam senkihez sem hasonlítani-így gondolkodna,elég üresek lennének a könyvesboltok.

Gyakran sajnálom,hogy az emberek nagy része nem meri megmutatni,ki is valójában,mert tart mások véleményétől és ítéletétől.Ugyanakkor sok olyan (sikeres) ember van,aki csodálatos és inspiráló életet él.Az ő történetük általában arról szól,hogy teljes egészében elfogadták önmagukat saját tökéletlenségükkel,múltban elkövetett hibáikkal és sérülékenységükkel együtt.És valljuk be,éppen ők azok,akik megérintenek minket,akik példaértékűek lehetnek számunkra.

Nem azt mondom,hogy mindenki ragadjon tollat.Mindössze arra szeretnék rávilágítani,hogy nem szégyen vállalni és kifejezni önmagunkat.Van,aki történetét,személyiségét olajfestményekbe önti,virágcsokorba kötözi,finoman illatozó kenyérbe süti vagy mosollyá formálja.Van,aki zenét komponál és van,aki ír.

A legcsodálatosabb az egészben pedig az,hogy soha nem tudhatjuk,kit érintük meg és kinek segítünk abban,hogy igazán önmaga legyen.

There is no need to be perfect to inspire others. 

Let others get inspired by how you deal with your imperfections. 

Hozzászólás