Könyv: huszonharmadik rész

Életmódomat-étkezési szokásaimat-1989 július végén reformáltam meg radikálisan és tökéletes álboldogságban pakoltam magamba a kertben termett zöldségeket,gyümölcsöket és hébe-hóba egy kis joghurtot.Mást nem nagyon engedélyezett a tiltólista,de akkor ez nem foglalkoztatott különösebben,mint ahogy a mérleg sem.

Egészen addig,míg egy közös baráti birkagulyás főzés alkalmával Éva néni meg nem jegyezte,hogy “Kis Zsuzsi,most már ne fogyjál tovább!” Nem nagyon értettem,hogy mire céloz,mert komolyan jól éreztem magam.Több energiám volt,mint bármikor azelőtt,elégedettséggel töltött el étkező-füzetem pontos vezetése,nem mardosott az éhség,nem vágytam a mákos guba,túrógombóc és fagyi után,amik nélkül addig el nem tudtam képzelni életemet.Hogy a vajas-téliszalámis kiflit és a rántott karfiolt már ne is említsem.Étvágyamat és ízlelőbimbóimat megfelelően kielégítette a ’tiszta’ kaja.Ha pedig a tükörbe néztem,nem láttam semmilyen szembetűnő változást.

Talán érthető,hogy kíváncsiságból másnap reggel ráálltam a szobamérlegre és hát,mit mondjak?Tátva maradt a szám.A mutató szerint négy kilóval voltam kevesebb.Álmaimban sem mertem remélni,hogy valaha ötven kiló alá megyek és tessék.Ott virított a szám feketén-fehéren.(Akkor még nem voltak digitális mérlegek,csak mutatósok,amelyek nem mértek grammot,’csak’ kilót.)

Mai ismeretemmel és tapasztalatommal tudom,hogy ott és akkor billentem át orthorexiából anorexiába.Igen,nem szívesen mondom ki,de elsősorban büszkeségből és hiúságból.Megy ez nekem,gondoltam.

Megbeszéltem magammal,hogy a negyvennyolcnál jobban hangzik a negyvenöt.Az már aztán tényleg frankó lenne és ott meg is állnék.Vékonyan,energikusan,barnára sülten és ’tisztán’ kezdem majd a tanévet.Végre nyugodtan felvehetek egy farmert anélkül,hogy azon morfondíroznék,hogy nem túl vastag-e benne a combom és a karomat sem kell takargatni.Ősszel pedig jöhet a vastag harisnya és a miniszoknya.A végén mégis csak olyan leszek,mint azok a vidáman mosolygó címlaplányok,akikkel annak idején kiposztereztem ruhásszekrényem belső oldalát.

Az anorexia nagyon körmönfont matróna.Elhiteti veled,hogy te ülsz a kormánynál és te irányítasz.Így volt ez velem is:fanatikus precizitással dokumentáltam minden kortyot és falatot,idegesített,ha valamit még nem foglaltak bele a kalóriatáblázatba és szuperegészségesre alakítottam át minden receptet.Természetesen,részt vettem a vasárnapi ebédeken.Ügyesen telepakoltam tányéromat párolt zöldségekkel és az uborkasalátával sem spóroltam.Csak én tudtam,hogy kalóriában mindez szinte a nullával volt egyenlő.

Mire beköszöntött az új tanév,simán belefértem hatodikos koromban hordott ruháimba.Azt nem akarom taglalni,hogy a mérleg mennyit mutatott,mert soha nem tudhatom,hogy ki olvassa ezt a blogot és nem akarok senkinek ‘példát’ szuggerálni azzal,hogy milyen fokú lefogyásig lehet elmenni.

Sikeremnek persze örültem,de egyfajta keserédes érzéssel.Kicsit kezdtem belefáradni a jegyzetelésbe,a kalóriatáblázat forgatásába és az azon való folyamatos agyalásba,hogy mit szabad ennem és mit nem.Gyakran azon kaptam magam,hogy néztem a körülöttemlévőket,ahogy ízletesen elfogyasztanak egy szelet zserbót,megisznak egy üveg sört,másodszorra is kérnek az ebédből vagy csak úgy megesznek egy sajtos-tejfölös lángost,mert éppen megkívánták.Szerintem én egész nap nem ettem meg annyi kalóriát,mint amennyit más egy lángossal magába tukmált.

Ez a folyamatos gondolkodás fárasztó volt és a hangulatomnak sem tett éppen jót.Dehát,amit elhatároztam,azt elhatároztam.Feladni?Dehogyis.Aki feladja,az gyenge.Én pedig nem akartam gyenge lenni.Csak egészséges és tiszta.

Beköszöntött a várva várt tanévkezdés.Koliba költözés,új könyvek,új tantárgyak,találkozás a többiekkel.Ahogy ültem a kocsiban és haladtunk Nagykálló felé,azon tűnődtem,hogy hol maradt szokásos lelkes izgalmam és érdeklődésem.Lehetséges lenne,hogy azzal a bizonyos leadott tíz kilóval egykori felszabadult,érdeklődő,energikus és szeretettel teli énem egy része is elfogyott?

Mint később kiderült: igen.

Nagyonis.

Hozzászólás