Könyv: tizenkilencedik rész

2011. október

Mint később kiderült,nem egyedül voltam a szobában.Volt egy szobatársam,Klári,akit pár nappal előttem hoztak be.

Anyu már minden cuccomat bepakolta az egyik szekrénybe és az ágyam mellett ült.Hol a kezemet szorongatta,hol simogatta,én pedig nem nagyon tudtam,hogy mit mondjak.Próbáltam semleges territóriumra terelni a szót:hogy van apu?mit szól ahhoz,hogy kórházba kerültem?milyen szép az ősz,milyen jó lenne kint egyet sétálni és hogy már valamivel jobban érzem magam,valószínűleg az infúziónak köszönhetően.Ez persze nem volt teljesen igaz,mert rettenetesen gyenge voltam és legszívesebben aludtam volna,de valahol az volt az érzésem,hogy azzal csak még több aggodalomra adnék okot.Azt pedig nem akartam.Ezért is volt jó,hogy ott volt Klári.Végre nem én álltam a figyelem központjában és volt valami más téma is,mint a ‘betegségem’.

Klári Püspökladányból érkezett és már évek óta bejáratos volt a klinikára.Auto-immun betegsége hol aludt,hol felébredt és olyankor be kellett feküdnie,hogy kivizsgálják,mi is éppen a baj.Alacsony,kedves arcú,csupa jószándék lány,aki azonnal kérdések tucatjával halmozott el.Hol fáj?Lázam van-e?Szédülök?Tudok enni meg inni?Fájnak az izületeim?Van-e rajtam valahol kiütés?

Ami őt illeti,a láza már lement harminckilencről harminchétre,a bőre sem feszül annyira az alatta felhalmozódott víztől,de a feje olyan,mintha egy vaspánt lenne köré feszítve.De nem baj,mert van rá gyógyszere.Elő is vett az ágya alól egy nagy reklámszatyrot,ami tele volt mindenféle tablettával,kapszulával és cseppel.Megnyugtatott,hogy biztos engem is kivizsgálnak majd és itt különben is a legjobb kezekben leszek,mert a Tanár úr igazi jó ember és minden betegbe lelket tud önteni.Ha ő nem lenne,akkor már Klári is régen feladta volna.Ám ma vasárnap van,úgyhogy csak holnap tudok majd vele találkozni.A vasárnap mindig csendes a kórházban.

Láttam,hogy Anyu is megnyugodott,hogy nem leszek egyedül.Én hallgattam Klári kedveshangú beszámolóját,de csak hébe-hóba jutott el hozzám mondandója lényege.Fáradt voltam és gyógyulásra való elszántságom mintha lassan,de biztosan megadássá változott volna.Nem akartam gondolkodni,nem akartam találgatni,hogy mi lesz,nem akartam úgy tenni,mintha újult erővel vetném magam a harcba,nem akartam senkit hitegetni.Csak pihenni akartam és azt,hogy ez az egész véget érjen.

Mert ugyan mit tehet még értem akárki?Anyuék figyelmeztettek,hogy ennek nem lesz jó vége.Szépen kértek,rimánkodtak és tessék.Ez lett az eredménye.Nem akartam hosszasan elmagyarázni,hogy mennyire szenvedtem belül,mert én is pontosan láttam és éreztem,hogy a nem evés,a belső tépelődés és az örökös agyalás lassan felőröl.Minden napot úgy kezdeni,hogy ma más lesz.Ma enni fogok és nem érdekelnek sem a kalóriák,sem az,ha akár húsz kilót is hízok.Majd a pánik és félelem,amit minden falat jelentett.Mintha egy kegyetlen zsarnok lakott volna a fejemben,aki egész nap azt hajtogatta,hogy semmit nem érdemlek meg,hogy rossz vagyok,hogy nehogy már azt higgyem,hogy nekem az életet és mások szeretetét van jogom élvezni.Nap,mint nap megmutatta nekem,hogy ki a főnök és ki vagyok én:egy eredeti identitásától megfosztott marionett bábú,aki táncolni már régen nem táncol,csak mozog,ahogy a zsinórok rángatják.

Meg van mindened:a karod a te karod,a lábaid a te lábaid,sőt fejed is van,amivel gondolkodhatsz,de mindez semmit nem számít,mert nem te tapsolod az ütemet.Egy idő után már csak arra vágysz,hogy valaki elvágja a zsinórokat és vége legyen ennek a morbid színjátéknak.

Hát,valahol így voltam ezzel én is.Nem a nap huszonnégy órájában,inkább legsötétebb pillanataimban.Olyankor sokszor eszembe jutott az az elmélet,miszerint mi magunk választjuk ki,hogy milyen életben születünk bele itt a földön.Minden itt eltöltött életünk alkalmával meg kell tanulnunk valamit és eszerint kapunk feladatokat.Próbáltam megfejteni,hogy nekem miért jutott pont ez a betegség.Ráadásul nem is először.Mi az,amit nem tanultam meg tizenöt évesen és mi az,amit meg kell tapasztalnom jóval túl a harmincon?Vagy az is lehet,hogy az egésznek nincs is semmi értelme?Megszülettem,megbetegedtem,elmúlok és kész?Majdnem hangosan felnevettem,amikor arra gondoltam,hogy ha a legrosszabb bekövetkezne,mennyire nem érdekelne senkit,hogy mennyi pénzt gyűjtöttem össze,hogy van egy szép házam,hogy mit értem el a munkámban és hogy sikerült megavékonyra redukálnom magam.

Utólag rácsodálkozok akkori önmagamra:hogy felejthettem el azt,hogy mi az igazán fontos az életben?

Meg merem kockáztatni,hogy betegség-tapasztalatomnak talán végig az volt az értelme,hogy fel tegyem magamnak ezt a kérdést és megtaláljam a választ.

Hozzászólás