Könyv: tizennyolcadik rész

Ültünk az ügyeleti váróban.Rajtunk kívül nem volt ott senki.Kint már sötét volt,pedig alig múlt fél nyolc.Hiába.Visszafordíthatatlanul közeledett az ősz.

Én be akartam kopogni,de Anyu azt mondta,hogy az nem illik,így ültünk és vártunk.Néztem a szürke-fekete mintás csempét,a retró székeket és közben simogattam a bal karomat,hátha sikerül felébredésre ingerelnem.Eléggé nyugtalanított,hogy olyan volt,mintha nem tartozna hozzám.Nem tudtam,hogy erre volt-e gyógyszer.Valahol inkább csak azt akartam,hogy valaki megnyugtasson:nincs semmi baj.

Csordogáltak a percek.Még mindig egyedül voltunk.A rendelőből senki nem jött kis és senki nem ment be.

Én bekopogok.-mondtam Anyunak.-Legfeljebb kizavarnak.

Tizenkét év Hollandia eléggé megváltoztatott.Nem szerettem a tétlenséget és abszolút nem jöttem zavarba szinte semmilyen szituációban.Udvarias és tisztelettudó voltam,de amellett határozott is.Mint ‘páciens’-nek jogom volt az ügyeletes orvostól segítéget kapni és ha ő nem jön ki,akkor ugyebár nekem kell bemennem.Felálltam hát,odasétáltam az ajtóhoz és hármat kopogtam.Próbáltam a hangerőt diszkrétre,de határozottra behangolni.Egy szék csikordult,lépések indultak az ajtó felé,ami résnyire kinyílt.Egy alacsony,telt,barna hajú hölgy állt velem szemben.Fehér köpeny volt rajta.Nem tudtam,hogy asszisztens-e vagy ő  az aznap este szolgálatban lévő orvos.

-Igen?Miben segíthetek?

Azt hiszem,baj van a bal karommal.

A hölgy tágabbra nyitotta az ajtót és szemével lescannelte a bal karomat.Nem folyt belőle a vér,nem volt kicsavarodva,csont sem szúrta át a bőrt.Biztos ezért sóhajtott.Kissé ingerülten.Késztetést éreztem,hogy drámaibbá tegyem a helyzetet,hamár láthatóan zokon veszi,hogy megzavartam az estéjét.

-Két napja nem nagyon érzem.

Újabb sóhaj.

-Jól van.Jöjjön be.

Anyu ekkor már szorosan mögöttem állt és miután igenlően válaszolt a hölgy kérdésére,hogy hozzám tartozik-e,mindketten bebocsátást nyertünk.A rendelő nem volt nagyobb a nappalinknál.Az egyik oldalon fehér szekrény és vizsgáló ágy,a másik oldalon egy hagyományos mérleg és két,egymásnak szembe fordított asztal.Rácsos ablak zöld függönnyel.Ahogy beléptünk,az asztalnál ülő ősz hajú doktornő felnézett.Egy Spar reklámújságot lapozgatott.Kudlik Júlia mosolymentes kiadására emlékeztetett.Habár ült,látszott rajta,hogy az asszisztenssel ellentétben magas és szikár termetű.Asztalán egy doboz Marlbolro feküdt,amit kicsit furcsállottam.Amikor megszólalt,napi tíz szálra saccoltam fogyasztását.Minimum.

-Mi lenne  a gond?

Tömören összefoglaltam tüneteimet:először a hüvelyk- és mutató ujjam kezdett el bizseregni,most pedig a könyökömig nem nagyon érzem a bal karomat.Igen,csak a balt.Olyan két napja.Nem,nem fáj.Inkább,mintha el lenne zsibbadva.Ja,és egy párszor a szívem is bedobogott.Nem,nem tartott sokáig,de azért nem volt kellemes.A doktornő Anyuhoz fordult.

-Mindig ilyen vékony volt?

Enyhén zavart,hogy úgy folytatta a beszélgetést,mintha én ott sem lettem volna.Az is zavart,hogy Anyu megilletődve és túlságosan aggodalmas hangon válaszolt.Nem szerettem,amikor érzelmi síkra terelődtek a dolgok.Azt meg főleg nem,amikor úgynevezett ‘vékonyságom’-ra utaltak,mint minden probléma forrására.Rossz a kedved?Mert nem eszel.Fáj a fejed?Mert nem eszel.Álmos vagy vagy éppen nem tudsz aludni?Mert többet kellene enned.

Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések egyre jobban kezdtek zavarni,de nem szóltam,mert ugyan mit mondhattam volna?Hogy ha az evés mindent megoldana,úgy általában,akkor sokkal szebb és nyugodtabb világban élnénk?Hogy akkor minden túlsúlyos ember automatikusan felhőtlenük boldog lenne?

Tudtam,hogy jobb,ha nem mondok semmit.Anyu udvariasan válaszolt.

-Hát,egy jó pár éve már igen,de nem régen költözött haza.Külföldön lakott és túl sokat dolgozott.Kicsit kimerítette magát.

Nyilvánvaló volt,hogy a doktornőt ezt nem hatja meg.

-Én is sokat dolgozok.Mindenki sokat dolgozik.Én is vagyok kimerült.

Megembereltem magam,hogy ne vágjak vissza egy ez-meg-kit-érdekel-lel?

Miután megtudta,hogy tizenöt éves korom óta nem eszem húst,nem szeretem a tojást és a tejet,és hogy április óta gyakorlatilag nem vastagodtam egy centit sem,elmesélte azoknak a tengerészeknek a történetét,akik hosszú útjaik során lezsibbadt végtagokkal,izomgörcsökkel és bomlott elmével tengődtek hajóikon.Miért?Súlyos B-vitaminhiány miatt.Szóval,ha nem akarok úgy járni,akkor kezdjek el enni.Főleg húst,tojást,sok zöldséget,gabonát és persze nyeljek naponta B-vitamin komplexet.Arra még receptet sem kell kiírni.A doktornő Anyunak is adott feladatot:-Főzzön neki és etesse.

Erre azért legbelül felfortyantam.Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?

Anyu-habár ezt soha nem mondta ki-így is magát hibáztatta azért,hogy beteg lettem.Mert egy jó anya ilyen.Saját nem-jó-anyaságának tekinti,ha valami nincs rendben a gyerekével.Amióta itthon vagyok,csak azon igyekszik,hogy jól legyek és tessék,egy doktornő,aki mindössze öt percet beszélt vele-vagy inkább neki-búcsúzóul odadobja neki,hogy valószínűleg nem főz és nem foglalkozik velem.Hiba volt idejönni.Nem is szólok legközelebb semmit.Inkább tűröm a tüneteket.Bármint.Mindent.Csak ne kelljen mégegyszer ennek kitenni Anyut.A betegségem a saját hibám volt és nem fogom engedni,hogy emiatt bárki a családomnak tegyen szemrehányást.Udvariasan megköszöntem a segítséget és kisétáltam az ajtón.

A karom két nappal később rendbe jött.Magától.Utána olvastam a B-vitaminhiánynak is és elképzelhetetlennek tartottam,hogy a doktornő talán a berberi betegségre utalt.Tény,hogy mintegy húsz éve nem ettem húst és az is,hogy az utóbbi években egyre kevesebb táplálékot kapott a szervezetem,de majd megoldom.Iszom a Nutridrinket,eszegetek és következetesen szedek vitaminokat.Anyut pedig megnyugtatom,hogy eszébe ne jusson magának szemrehányást tenni.Mert azt aztán tényleg nem nézném jó szemmel:-)

Hozzászólás