Könyv: tizenhetedik rész

A nyár nagyon hamar eltelt és nagyon-nagy megkönnyebbülést jelentett a számomra,hogy szeptembertől nem várt semmilyen kötelezettség.Abban mindannyian egyetértettünk,a szüleim és én is,hogy most elsődleges az,hogy pihenjek,erősödjek és töltődjek.A munka az várhat.Nyugdíjas koromig még dolgozhatok annyit,hogy…..hát,sokat.

Az igazat megvallva,az utóbbi nyári szünetek alkalmával nem egyszer megtörtént,hogy háromszor is meghosszabbítottam a repülőjegyemet.Egyszerűen nem volt kedvem visszamenni.A három hétből lett négy,majd öt,majd hat.Az iskolaév azonban csak elkezdődött és nekem tanítanom kellett.Amikor a gép motorja feldübörgött és nehézkesen felkaptattunk a felhők fölé,elszorult a torkom és csak nagy nehezen tudtam megállni,hogy ne sírjam végig az egész utat.Soha nem gondoltam volna,hogy a honvágy és a szeretet,biztonság utáni sóvárgás így rám zuhan majd.Alig ismertem magamra.

2011. nyara ezért más volt.Lekvárt főztem,rengeteget aludtam,újra felfedeztem Debrecent,tévéztem,olvastam és nem egyszer megdöbbentett,hogy mennyi mindenből kimaradtam az elmúlt tizenkét év alatt.Volt mit bepótolni.

Ami az evést illeti,tovább folytattam a Nutella kanalazást,a Nutridrink ivást és Anyuék mindig gondoskodtak róla,hogy legyen elég Túró Rudi és mákos pite tartalékom.Bátorítottak arra,hogy kóstolgassak ‘rendes’ ételt is.Elvégre is régen úgy szerettem enni és nem voltam válogatós.Imádtam a rántott karfiolt tartármártással,a petrezselymes krumplit,a rakott káposztát,a palacsintát és még sok minden mást.Észrevettem,hogy minél kevesebbet tépem magam azon,hogy fog-e menni az evés vagy az ivás,annál jobban sikerült.A szándék megvolt.

Legtöbbször azonban nem sokkal azután,hogy kellően felbátorítottam magamat és keményen elhatároztam,hogy márpedig ezt megeszem,valahogy leblokkoltam.Összeszorult a torkom és egyszerűen nem ment tovább.Az asztalhoz már le mertem ülni,de három kanál krumplipüré után többnyire inába szállt a bátorságom.El sem tudom mondani,mennyire szégyelltem és utáltam magam ilyenkor.Hogy lehetek ilyen elfuserált?Még egy kisbaba is tud enni!Miért jutott ez nekem?Már soha nem leszek normális?

Tudtam,hogy semmire nem megyek azzal,ha leszidom magam és azzal sem,ha ‘normális’ evőkkel vagy régi énemmel hasonlítgatom össze magam.A betegség megváltoztatott és ezt nem tagadhattam.Mit érek azzal,hogy mi volt régen?Most most van és nekem előre kell néznem,nem hátra.Nem hiszek a csodákban.Az elhatározásban,a kitartásban és a türelemben viszont igen.Naponta többször mantráztam olyan közhelyeket,mint minden kezdet nehéz vagy egyszerre csak egy nap.

Mivel magamhoz képest sokkal többet ettem-kalóriában mérve is-és abszolút nem sportoltam semmit,ezért azt vártam,hogy csak el kezdek majd kerekedni.De augusztusban még ugyanúgy lötyögtek rajtam a ruhák és ugyanúgy kirajzolódott minden bordám,mint áprilisban,amikor hazajöttem.Nem értettem.Anyuék optimizmusa is lankadt néha és nem tudtam nem látni,hogy aggódnak.Felvetették,hogy talán orvoshoz kellene mennem,hogy kivizsgáljanak és talán tudnak adni valamilyen ‘gyógyszert’,ami segít néhány kilót felszedni,de én a magam erejéből akartam jobban lenni.Minden tekintetben.

Titkon azonban én is elbizonytalanodtam néha-néha.Olyankor belém csapott a félelem.A nyáron minden az evészavarokkal kapcsolatos könyvet elolvastam,amit jó pár évvel azelőtt Anyu megvett és amiket mindaddig visszautasítottam.Most figyelmesen elolvastam minden fejezetet,minden apróbetűs és csillagozott információt.Sőt,Hollandiából egy terápiás könyvet is megrendeltem,ami azt ígérte,hogy a benne foglaltatott irányelvekkel és módszerekkel 13 lépésben megszabadulhatok az anorexia rabságából.

Amikor szeptember elején először dobogott be rendszertelenül a szívem,senkinek nem szóltam.Majd lassítok.Még többet pihenek.A reggeli szédüléseket is örökletesen alacsony vérnyomásomnak tudtam be.A gerincem vonalán éktelenkedő foltokról sem vettem tudomást és a szinte folyamatos hasfájás és hasfeszülés szót sem érdemelt.Lehet,hogy szervezetemnek csak szoknia kell,hogy eszik,pihen,alszik.Elvégre is nem azért jöttem haza,hogy itt még betegebb legyek.Csak idő kérdése és jobban leszek.

Néhány héttel később Anyuval Debrecenben voltunk.Azt hiszem,a Tescoból jöttünk haza,amikor azt vettem észre,hogy nem érzem a bal hüvelyk- és mutatóujjamat.Sőt,a karom a könyökömig furcsán hol zsibbadt,hol bizsergett.Biztos a bevásárlókosár vagy a táska cipelésétől,-gondoltam.Ám,amikor két nappal később sem tapasztaltam semmi változást,megkértem Anyut,hogy vigyen be az ügyeletre.Biztos,ami biztos.

Hozzászólás