Könyv: tizennegyedik rész

Visszatekintve nem igazán értem miért ért váratlanul az a  2011. októberében bekövetkezett testi-lelki-érzelmi kisülés.Azt hiszem,nyugodtan nevezhetjük így.Kisülés.Totális rövidzárlat.Az év során voltak figyelmeztető jelek,amelyek megijesztettek,egy rövid időre elgondolkodtattak,de hamar sikerült meggyőznöm magam arról,hogy velem nem történhet semmi rossz.Kemény fából faragtak.Lehet,hogy más megbetegszik és lerobban.Én nem.

Áprilisban döntöttem úgy,hogy hazajövök.Őszintén szólva hollandiai létemből kihoztam a maximumot és szívem mélyén az volt az érzésem,hogy életemnek az a fejezete megérett a lezárásra.Kívülállók számára ez furcsa lehetett.Volt egy nagyon jó állásom,nem régen vettem egy aranyos,stílusos kis házat,ott voltak a kedvenc helyeim,mint a Café Centraal vagy a Goudse Bagel és persze az a néhány jóbarát,aki igazán közel állt hozzám.

Elhatározásom nem egyik napról a másikra született,inkább lassan érlelődött.Egyre gyakrabban kaptam azon magam,hogy az otthoni vasárnapi délutánok,a kerti hinta,a napsütés,az édes semmittevés és a családom szeretete után sóvárgok.Volt olyan,hogy ültem dízájnos nappalimban és csak arra tudtam gondolni:mit csinálok én itt?De komolyan.Mit csinálok én itt?

Mégis vártam,halogattam.Hogy miért?Azért,mert akkori énem a hazaköltözést egyenlőnek tartotta a bukással,a feladással.Kimondani azt,hogy ‘honvágyam van’ felért volna a fehér zászló lebegtetésével.Nem megy.Nem harcolok.Megadom magam.Az valahogy eszembe sem jutott,hogy mekkora örömet szereznék a szüleimnek,hogy tárt karokkal várnak és hogy van,amikor semmilyen luxussal,menő állással,magazinba illő házzal nem pótolható az a biztonságérzet,amit az otthon ad.

Itthon megvolt ugyanis az,ami Hollandiában nem:itt mindenki ismert születésemtől fogva.Tudják,milyen voltam ovisnak,kisiskolásnak és tininek.Tudják,hogy tudok nagyon makacs,visszahúzódó,ragaszkodó és adakozó lenni.Tudják,hogy kik a szüleim,hogy milyen családból származom.Szeretnek és elfogadnak azért,aki vagyok és nem azért,amit bizonyítottam és elértem.

Hollandiában egy idő után az volt az érzésem,hogy okés,hasznos tagja voltam a a társadalomnak,de semmi több.Kedveltek,értékeltek,de hogy igazán szeretve lettem volna?Furcsa ezt kimondani,de a válaszom:nem.Emlékszem,hogy amikor óvatosan elmondtam Merel-nek,hogy mit érzek,ő rám nézett és azt kérdezte:

Zsuzsi,nem lenne jobb neked otthon?

Nem ő volt az egyetlen.Ineke,Wim,Selma és Arie,azok az emberek,akik legközelebb álltak hozzám,ugyanezt mondták.Szívem mélyén tudtam,hogy igazuk van és azt is tudtam,hogy csak bizonyos ideig tudom önhitegetni magam azzal,hogy ez csak egy kis hullámvölgy,összekapom magam és minden rendben lesz.Mert mi lenne,ha tényleg fognám magam és hazaköltöznék?Mihez kezdenék?Hol laknék?Prügyön?Debrecenben?Lenne munkahelyem?Ki tudnék új kapcsolatokat alakítani?Fel tudnék régi barátságokat frissíteni?Nem hiányozna megszokott,nyugati életem luxusa?Az antwerpeni kiruccanások,a sajtpiac,a Café Centraal hosszú,olvasó asztalánál eltöltött szombat délelőttök?A bicajozás,a mindig változó,német-alföldi égbolt?Mi van,ha elfelejtek hollandul?Mi van,ha megbánom az egészet?

Sokat tépelődtem.Sokat gondolkodtam.A mérleg mutatója pedig csak csúszott lefelé.2011. áprilisára elértem odáig,hogy súlyom kevesebb volt életkoromnál és cipőméretemnél.Aki egy kicsit is jó matekból,ki tudja számolni,hogy ez mit jelent.A pánikrohamok már nemcsak éjszaka jöttek,hanem bárhol,bármikor.Valami szilárd ételt megrágni,lenyelni kész tortúra volt.Nem tudom,hányszor dobtam a szemétbe elkészített mini vacsorámat és ültem le zokogva a kanapéra,mert hiába akartam enni,egyszerűen nem ment.Ilyenkor minden zsigerem hang nélkül kiáltozott,tiltakozott:elegem van,nem megy.

Végül aztán egy áprilisi hajnalon tárcsáztam.Anyu a második csengésre felvette.Soha nem hittem volna,hogy hangosan ki fogom mondani ezeket a szavakat,de megtettem:Szia.Én vagyok.Haza akarok menni.

Hozzászólás