Könyv: tizenharmadik rész

Még soha nem voltam kórházban. Legalábbis hosszú ideig nem. Persze ott születtem és alig két évesen diftéria miatt be kellett velem szirénázni Miskolcra, de egyik esetből sem emlékszem semmire. Hollandiában többször is megfordultam a gouda-i ziekenhuisban, többek között egy térdműtét alkalmával, amit végigbeszélgettem a sebésszel. Elég érdekes volt kamerán követni, ahogy a térdkalácsom körül túrkál. Az már más kérdés, hogy a beavatkozás a problémát nem oldotta meg és egy hétig olyan volt, mintha egy fájdalmasan pulzáló, hatalmas narancs lett volna a térdem helyén. Hollandiai tapasztalataim kizárólag pozitívak voltak: kedves orvosok és ápolók, luxus ágyak tévével és rádióval felszerelve, korrekt és szakszerű információszolgáltatás, hálapénz? az meg micsoda? Elvégre is nem jótékonyságból fizettem a biztosítást vagy igen? Hát, nem.

A debreceni klinikáról is csak jót hallottam. Az igazság azonban az, hogy nekem akkor, 2011. októberében minden mindegy volt. Valamilyen szinten érzékeltem,  ami velem és körülöttem történt, de valahogy mégsem jutottak el hozzám a dolgok. Mintha egy filmet néztem volna. Ott is voltam, meg nem is. Érezni nem akartam semmit. Gondolkodni még kevésbé. A tényekkel azonban szembe kellett néznem és erre emlékeztetve is lettem minden nap. Tulajdonképpen két irányba mehetett a dolog: a testem vagy hajlandó együttműködni és meggyógyulok, vagy túlbecsültem magam és szervezetemet már olyan mértékben károsította a stressz és a nem evés, hogy feladja és kész. Amikor e második lehetőségbe csak egy kicsit is belegondoltam,  legszívesebben visítottam vagy a falat kapartam volna, mert hogy meghalni még nem akartam, az biztos. Ami az elsőt illeti, nem sok esélyt adtam magamnak, pedig elég elszánt és akaratos természettel lettem megáldva. ( Zárójelben jegyzem meg, hogy azóta sokat finomultam. Az élet megtanít egyfajta alázatosságra és talán a korral és a vele szerzett bölcsességgel is jár, hogy az ember jobban tekintettel van másokra és saját magára is.)

A kórterem, ahová kerültem, kétágyas volt. Egy hosszú folyosón kellett végig menni a recepcióig, majd be az azzal szemben lévő ajtón. Jobbra egy fürdőszoba, aztán a fal mentén szekrény, majd az első ágy, mellette a második, pontosan a fal mellett. Szemben egy ütött-kopott asztal, rajta egy tévével, amihez még működő távirányító is tartozott. A beköltözésre nem nagyon emlékszem. Anyu valamikor megjelent. Szerintem hétfő délelőtt vagy kora délután, amikor már nyilvánvaló volt, hogy bent fognak tartani. Az ágyban ültem, amikor megérkezett. Fehér párna, fehér lepedő és fehér takaró a klinika pecsétjével. Átfutott az agyamon, hogy vajon hányan nyomták már ezt az ágyat, hányan aludtak ezen a párnán és vajon mi lett a sorsuk. S aztán az elkerülhetetlen kérdés: az enyém vajon mi lesz? Pillantásom az ablakra tévedt. Minden ismerős volt. A villamosmegálló. A Bodega. Az egyetem. Ahogy meredtem kifelé, valótlannak tűnt, hogy ott kint emberek jönnek-mennek, süt rájuk az őszi nap és fogalmuk sincs, hogy velem mi történik. Anyu egy nagy táskával érkezett. Annyira sajnáltam. Annyira rossznak és haszontalannak éreztem magam, hogy a kommunikációt minimálisra korlátoztam. Tőmondatokban válaszolgattam vagy csak bólintottam. Legszívesebben pedig a nyakába borultam volna, aminek valószínűleg  sírás lett volna a vége. Hüppögve, könnyezve, összekuporodva, kapaszkodva öntöttem volna ki mindazt, ami valahol bent, egy hatalmas nagy hordóban évek alatt felgyülemlett. Hogy sajnálom. Hogy nagyon félek. Hogy én ezt nem akartam. Hogy rettenetesen szégyellem magam. Hogy én csak jó akartam lenni. Hogy mennyire bánt, hogy csalódást okoztam. Hogy bármit megteszek, hogy jóvá tegyem. De nagyon, rettenetesen félek, hogy már késő. Hogy ugye, minden, de ugye minden rendben lesz?

Nem igaz, hogy nem voltam tisztában betegségemmel. A betegségtagadás fázisából már egy jó ideje kiléptem. Téves lenne azonban azt hinni, hogy azután egyenes út vezet a gyógyuláshoz. Utólag is meg vagyok győződve arról, hogy az én esetemben az anorexia testi kivetülése volt mindannak, ami évek óta lejátszódott bennem. Betegség, mint tünet. Az más kérdés, hogy ez a ‘tünet’ esetleg tragikus kimenetelű is lehet, főleg pánikbetegséggel és nyelési problémával megspékelve. Nekem ez a kombináció jutott. Úgy is mondhatnám: ha már lúd, legyen kövér, ugyebár. Azt is tudtam, hogy elrettentő látványt nyújtok. Elég volt csak az arcára nézni annak, aki rám nézett. Mit nem adtam volna azért, hogy csak úgy, egy-kettőre megszabaduljak betegségem testi-lelki szövődményeitől. Nem tudtam, hogy az orvosok mihez fognak majd velem kezdeni és nem tudtam, hogy elhatározásom ellenére tudok-e majd maximálisan együttműködni.

Anorexiás betegek esetében gyakran megesik, hogy elhatározzák, hogy meg akarnak gyógyulni és ehhez szaksegítséget kérnek. Tényleg akarják. Aztán ahogy elindul a folyamat, a betegség mintha még erősebben igyekezné őket megkaparintani, eluralkodik rajtuk a félelem és könnyen megtörik az elszántság. Ez egy természetes folyamat és ilyenkor a legfontosabb a szeretetteljes megértés, motiválás és bátorítás. Azt tudtam, hogy a családomra mindenben számíthatok. Abban azonban nem voltam biztos, hogy érdemesnek tartom-e még magam arra, hogy merjek rájuk támaszkodni. Mert hát az a gyengeség jele lenne vagy nem?

Hozzászólás