Könyv: tizenkettedik rész

2011.október

Arra már nem emlékszem pontosan, hogy hogyan kerültem át a sürgősségi épületéből a 2-es belgyógyászatra. Gyalog vagy tolókocsiban? Nem emlékszem, hogy egy ápoló kísért-e át vagy magam sétáltam át. Ez utóbbit kizártnak tartom, mert az éjszaka alatt egyszer vánszorogtam el a mosdóig, infúzió állványostól és ha valaki filmre vett volna, biztos jót nevet rajtam. Utólag én is viccesnek találnám, de akkor csak azzal szembesültem, hogy sokkal ramatyabb állapotban vagyok, mint azt hittem. Hogy kerültek át a cuccaim? Hol várakoztam, amíg eldőlt, hogy egyáltalán melyik szobába kerülök? Szóval, itt van egy mentális fekete lyuk. Vagy inkább képszakadás. Most passzintosabb kifejezés nem nagyon jut eszembe. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy még mindig nem hittem el, hogy mindez velem történik. Egy másik univerzumban, egy másik idősávban, otthon lenne a helyem. Borongós, őszi vasárnap reggel lévén magamra húznám a takarót, sóhajtanék egy jóízűt és kis belsőm táncot járna, hogy se iskolába, se munkahelyre nem kell igyekeznem. Félálomban elmorfondíroznék azon, hogy mivel is töltsem a napot. Először is, miután kellemesen kialudtam magam, meginnám a reggeli espresso macchiatomat, közben bámulnék ki az ablakon és megelégedetten konstatálnám, hogy míg a szomszédok a vasárnapi ebédet főzik vagy éppen csemetéiket intik rendre, nekem csak annyi dolgom van, hogy magamat szórakoztassam. Hm…., talán besétálok a városba még egy kávéra. Természetesen viszem a laptopomat is, mert soha nem tudhatom, hol és mikor száll meg az ihlet, és ha rám tör az írhatnék, akkor kéznél kell, hogy legyenek az eszközeim. Ám az is lehet, hogy egész nap itthon maradok és olvasok, filmezek, átrendezem a szekrényt vagy sütök valami finomat. Mondjuk egy cukkinis pitét vagy egy áfonyás-joghurtosat. Unatkozni nem fogok, az biztos. Ó, még azt is megnézhetem, hogy mi megy a moziban, de lehet, hogy csak spontán bemegyek az első adandó vetítésre. Egy nagy adag Cola Zero-val, természetesen, amiből öt kortynál ritkán iszok többet, mert nekem a ‘feeling’ a lényeg és nem az, hogy ha már kifizettem, akkor fel is hörpintsem az egészet. Különben is kicsi a gyomrocskám, így evés helyett is sokkal inkább jellemző rám, hogy mini-falatozgatok. Ha-ha-ha, nevet rám a rideg valóság strázsája, mert a tény az, hogy amíg a világ odakint vasárnapozik, addig én pizsamámban és szürke kapucnis felsőmben didergek egy kórházi vaságyon, szembesülve meghozott döntésem következményeivel. Elvégre is én akartam itt maradni vagy nem? De. Okés, meghoztam egy döntést, abban azonban már közel sem voltam olyan biztos, hogy lesz-e erőm végigcsinálni, ami rám vár. Ezzel kapcsolatban is lepörgettem néhány lehetséges szenáriót folyamatosan kattogó buksimban. Valószínűleg kivizsgálnak majd. Alaposan. Aztán felállítanak egy diagnózist, amit természetesen én is tudok és mindenki, de mindegy. Valószínűleg kapok majd gyógyszereket, megítélésem szerint a terápia sem lesz elkerülhető, attól viszont nem kell tartanom, hogy egy szanatóriumba küldenek, mert tudtommal speciális, étkezési zavarral küzdő betegek számára fenntartott klinika Magyarországon nem létezik. Az biztos, hogy ennem és híznom kell majd. Nem keveset. Hogy menni fog-e? Kétlem. Pedig az lesz az egyetlen módja. De hogy egyek, ha itt van ez a nyelési probléma? Nyelési probléma? Igen. Tudom, hogy ez sokak számára érthetetlen, elvégre is a nyelés egy automatikus folyamat. Nem is kell rajta gondolkodni. Megy magától. Ezt józan ésszel én is beláttam már nem egyszer, hiszen alvás közben sem kell külön emlékeztetni magam, hogy Zsuzsi, nyeljél már. Ám ha evésről van szó, sőt, az utóbbi időben már az ivás is felkerült a nem-igazán-megy listára, akkor zsigeri szinten olyan pánik kap el, hogy vasbilincs szorul a torkomra, a szívem zakatolni kezd, szédülök, izzadok és nem kapok levegőt. Borzalmas. Eddig minden egyes alkalommal meg voltam róla győződve, hogy itt a vég, saját hülyeségem okozta fulladás formájában. Logikus, hogy minimálisra próbáltam korlátozni bármilyen folyadék, étel vagy pép fogyasztását és még így is meg kellett küzdenem totálisan irracionális tüneteim enyhébb vagy durvább változatával. Lehet, hogy az orvosok erre is tudnak valami megoldást. Napi 2000 kalória infúzióban? Amíg az csöpög, addig én mentálisan erősödhetek és megtanulhatok ‘normálisan’ viselkedni, élni. Biztos nem megy majd varázsütésre a dolog, talán egy-két hónapig is eltart, de hát csak nem tesznek ki az utcára? Vagyis csak nem küldenek haza? Mert nekem ez is problémát jelent. Anyu és Apu legszívesebben a közelükben tudnának a nap huszonnégy órájában, de én nem akarok gondot és problémát jelenteni. Okoztam már elég galibát, szomorúságot és aggodalmat. Nem, ezt a csatát nekem kell megvívnom. Anorexia, fuck you. Excuse my French. Mindenesetre a reggel folyamán valószínűleg felhívtam Anyut, mert egyszer csak ott állt a kórterem ajtajában. Tudom, hogy nagyon meg kellett volna örülnöm, de amikor megláttam az arcát, csak arra tudtam gondolni, hogy nem lehetek gyenge, nem panaszkodhatok, nem nehezíthetem meg a helyzetét, a helyzetünket még jobban. Blokkoltam hát minden érzelmi csatornát.

De térjünk most vissza a nyelés problematikájához, mert az ég rá a tanúm, hogy legalább ezerszer próbáltam rájönni, hogy mikor és hol kezdődött. Ha a tépelődés és az analizálás kalóriákat tudna generálni, akkor mázsákat nyomtam volna pihe-súlyom helyett. Mire jutottam agykerekeim folytonos pörgetésével? Hát, erre.

2003 nyara volt és a Sint Antonius College-ben dolgoztam. Nagyon szerettem. Jó volt a tanári csapat, jófejek voltak a diákok és volt elég kihívás, amiben kipróbálhattam magam. Igaz, hogy egyre több mindent bíztak rám és hetente kétszer magyar tanfolyamot is tartottam, plusz volt egy pár magántanítványom is, valamint a karatét is az időtájt fedeztem fel, de reggeltől-estig betáblázott napjaim ellenére vettem az akadályokat és habár néha éreztem, hogy nem ártana lassítani vagy leépíteni egy-két dolgot, az én szememben az bukás lett volna. Akkor még teljesen a vagy-mindent-vagy-semmit elve szerint éltem. A 100% jó volt, a 99% elfogadhatatlan. A munkámban elért sikerek és az, hogy egyre több új és érdekes embert ismertem meg, egy idő után rányomta bélyegét a Cornellal való kapcsolatomra. Eleinte velem együtt örült sikereimnek, annak, hogy sikerült beilleszkednem, barátokat szereznem és büszke volt arra is, hogy rekord idő alatt megtanultam a nyelvet. Egy idő után azonban mintha féltékeny kezdett vilna lenni. Helyesbítek: nem, ‘mintha’, hanem ‘érezhetően nagyon’. Egyre gyakrabban vetette a szememre, hogy könnyű nekem, mert nekem mindig minden sikerül, neki meg nem. Meg hogy miért kell nekem mindig valamivel foglalkozni? Miért nem tudok csak úgy nyugodtan meglenni? Miért találkozom szívesebben az én barátaimmal, mint az övéivel? Ők talán nem elég jók? Ezek a szemrehányások azért estek rosszul, mert semmi nem hullott csak úgy az ölembe. Mindenért megdolgoztam és ha valami sikerült, azt sokszor annak köszönhettem, hogy nekirugaszkodtam akár tizedszerre is. És bocsi, de szeretem aktívan tölteni az időmet. Ez nem azt jelenti, hogy Duracell-nyuszi módjára meg sem állok, de igen, szívesebben olvasok egy jó könyvet, minthogy a tévét bámuljam, szívesebben tanulok nyelvet pletykálkodás helyett és egyedül is bekerekezek a városba kávézni anélkül, hogy társaságra lenne szükségem. Ami pedig a barátokat illeti: nekem vagy két legjobb, Ineke és Wim, akikkel órákig tudunk társalogni, sétálni és a csend sem okoz gondot. Igen, szívesen találkozom velük havonta egyszer egy vacsorára. Különben is, péntekenként és hétvégén mindig otthon voltam, de akkor érdekes módon Cornel inkább meccsre ment vagy dartozni a barátaival, ahelyett, hogy mondjuk elmentünk volna moziba vagy kimentünk volna a tengerpartra. A barátaival kedves voltam, de négy-öt alkalom után meguntam, hogy mindig minden a faluban zajló eseményekről, a fociról, a dartról, a horgászatról és a Forma-1-ről szólt. Nem, ezért nem vagyok hajlandó minden pénteket és szombatot valamelyik helyi kávézóban tölteni, ahogy nézzem, ahogy ők söröznek. A lényeg az, hogy kapcsolatunk megromlott és egyre gyakrabban veszekedtünk. Ebből persze az itthoni front semmit nem sejtett, mert nem mondtam el. Elvégre is én választottam azt, hogy egy fiú miatt külföldre költözök. Ez az én problémám, majd megoldom. Nem akartam Anyuékat fölöslegesen terhelni vagy aggodalomra okot adni. Akkor még voltam olyan naiv, hogy elhittem, hogy a szüleim elől igazi lelkiállapotomat el tudom titkolni.

Ekkor, 2003 – 2004 táján – jelentkeztek az első éjszakai pánikrohamok. Felriadtam arra, hogy nem kapok levegőt, a szívem hevesen ver és izzadok. Mintha a falak rám akartak volna omlani. Ilyenkor kinyitottam az ablakot, óvatosan visszafeküdtem és vettem néhány mély levegőt. Feküdtem, markoltam a takarót és vártam, hogy elmúljon az a semmiből jött félelem. A legrosszabb az volt, ha ez olyankor történt, amikor egyedül voltam otthon. Habár Cornel nem nagyon tudott ezekkel a rosszullétekkel mit kezdeni, azért megnyugtatott, hogy valaki ott van mellettem. Ha valakinek még soha nem volt pánikrohama, az akár hisztinek ezt is tekintheti. De nem az. Egyáltalán nem. Erre az időszakra tehető az is,hogy közös vacsoráink alatt egy falat sem ment le a torkomon. Valahogy az asztalnál még inkább előjött az a feszültség, ami kapcsolatunkat kezdte megmérgezni és egyszerűen nem tudtam úgy tenni, mintha minden rendben lett volna. Felületes dolgokról beszélgettünk és amíg Cornel elfogyasztotta a vacsorát, én csak ültem és néztem. Valahol nem értettem, hogy hogy jutottunk el ideáig. Habár korábban imádtam főzni, asztalt teríteni és együtt enni, ez lassan megváltozott. Szerencsére voltak kedves barátaim, Ineke és Wim, akikkel mindent meg tudtam beszélni. Az otthoni dolgokat is. Sokszor vacsoráztunk kedvenc helyeinken és nem egyszer megtörtént, hogy annyira belefeledkeztünk a társalgásba, hogy ránk köszöntött a záróra. Velük valahogy szeretve és biztonságban éreztem magam. Ezért is vártam a fentemlített tanári kiruccanást, amit hagyományszerűen minden tanév végén megrendeztünk. Először elmentünk kirándulni és a napot vacsorával zártuk le. Mindig Wim mellett ültem, mert ő volt a legjobb barátom. Az ízlésünk totál megegyezett kaja terén, de direkt mindig valami másat rendeltünk, hogy utána egymás tányérjáról együnk és cukkoljuk egymást, hogy ki választott finomabbat. Számomra az est fénypontja mindig a desszert volt. Azon az estén én fahéj fagyit rendeltem karamellizált dióval és tejszínhabbal,vWim pedig maracuja-mangó parfét citromos öntettel. Nagyban beszélgettünk, miközben a desszertem felét átpakoltam Wim tálkájába, hogy cserébe kapjak az övéből.

– Hm. Ez a trópusi kombináció valami fenséges.

És itt történt a baj:egyszerre csak nem tudtam nyelni. Mintha valaki jól nyakon vágott volna. Úgy igazából. Próbáltam leerőszakolni azt a kiskanálnyi falatot, de nem ment. Nem kaptam levegőt és nagyon melegem lett. A kezem is remegni kezdett. Ki is esett belőle a kanál. Wimnek is feltűnt, hogy valami nincs rendben.

– Zsuzsi, jól vagy?

Válaszul csak a fejem ráztam és akkorra már teljesen elkapott a pánik. Wim ösztönből egy pohár vizet nyomott a kezembe, én pedig-szintén ösztönből-lehúztam. Segített, de az est hátralévő részében semmit nem mertem enni vagy inni. A félelem magja el lett vetve. Minden alkalommal, ha asztalhoz ültem, étellel vagy itallal, ugyanazok a tünetek jelentkeztek, mint akkor este. Én,naki mindig örömét lelte az evésben és ivásban,vkerülni kezdtem minden evős-ivós alkalmat. Lehet, hogy ha akkor rögtön elkezdek terápiára járni vagy egyáltalán merek valakinek is beszélni a dologról,vakkor nem búrjánzott volna el annyira. Én azonban szégyelltem magam:vmert milyen már az, ha valaki nem tud nyelni? Kisbabák is tudnak, idős emberek is. Megy az magától,vnem is kell rajta gondolkodni. Igen. Csakhogy a test nem felejt és mindent megtesz azért, hogy megóvjon téged egy számára traumatikusnak, kellemetlennek megtapasztalt dologtól.bBármi legyen is az.bEz a dolog iróniája. Részben ezért voltam olyan állapotban, amikor azon az októberi vasárnapon elfoglaltam ágyamat egy kétszemélyes szobában a debreceni klinika belgyógyászatán.

Hozzászólás