Könyv: tizenegyedik rész

2011. október

Még soha nem voltam kórházban. Betegként. Leszámítva azt, amikor másfél éves koromban diftériával bekerültem Miskolcra és nagyon ráijesztettem a szüleimre. Ebből persze semmire nem emlékszem. Valami azonban tudatalatt megmaradhatott bennem, mert furcsán kellemetlen érzés tör rám olyan helyeken és helyzetekben, ahol megélésem szerint nem tudok ‘normálisan’ lélegezni: a szaunában, víz alatt, és stressz hatására is úgymond fuldokolni kezdek. Sokszor csak belülről és képletesen, de ez mit sem vesz el a dolog kellemetlenül szorongató mivoltából. Ahogy azon az októberi éjszakán ott feküdtem a sürgősségi egyik termében az ágyon és a folyosóról beáramló morajlást hallgattam, tudtam, hogy az elkövetkezendő órákban bátorságra lesz szükségem. Kőkeményen elhatároztam ugyanis, hogy ha törik, ha szakad, bent akarok maradni a kórházban. Meg kell, hogy gyógyítsanak. Bármire hajlandó vagyok. Mindegy, hogy milyen osztályon kötök ki, mindegy, hogy milyen gyógyszereket írnak fel, mindegy, ha naponta ötször kell ennem és ágynyugalomra ítélnek: bevállalom. Csak legyek megint olyan, mint régen.

Hogy milyen voltam régen, mielőtt csontsovány, stresszes, álmatlanul forgolódó, ingerült, pánikrohamokkal küszködő, állandóan tépelődő, pörgő-agyú vagy éppen zombiként vegetáló, emberkerülő, magábaforduló lány-lény lettem?

Egyszerűen jól éreztem magam az életemben. Ilyenkor gyerekkorom jut eszembe, valamint az az időszak, amikor bekerültem az egyetemre és később, amikor kilenc hónapot töltöttem Hollandiában bébicsőszként. Minden érdekelt, lelkesen vetettem bele magam egy-egy új kihívásba, szerettem (új) emberekkel találkozni, órákig trécselni, ki nem hagytam volna egy Egyetem Presszós vagy Klinika Mozis bulit, szerettem frissen sütött croissant enni hajnal kettőkor a Csapó utcai francia pékségben, olvastam, írtam, rajzoltam, utazgattam. Meg voltam róla győződve, hogy az élet egy nagy kaland és hogy lehetőségeim határtalanok. Abszolút nem aggasztott a jövő. Éltem napról napra. Félreértés ne essék: nem felelőtlenül, inkább csak fölösleges stressztől kímélve magamat. De – és itt jön az a de, ami valahol mindig beárnyékolta a fentemlített pillanatokat és élményeket-, az alakommal soha nem voltam kibékülve. Főleg a gimiben nem – erről majd később részletesen – és egyetemista koromban is sokat megadtam volna azért, ha valami csoda folytán leolvadt volna rólam öt-tíz kiló. Ahhoz azonban túl jól éreztem magam és egyéb dolgok kötöttek le, minthogy komoly időt és energiát fordítottam volna diétára, sportolásra vagy mindkettőre. Habár a kis ördög rendszeresen felütötte a fejét, arrébb rugdostam, elküldtem melegebb éghajlatra: okés, kicsit duci vagyok. Na és? Ez van, ezt kell szeretni.

Bébiszitterkedésem során sikerült először, saját magam legnagyobb meglepetésére, észrevétlenül leadnom két kilót. Emlékszem, hogy éppen Amszterdamba készültem és a reggeli zuhany után csak úgy, poénból ráálltam a mérlegre. Akkor olyan három hónapja lehettem kint. Micsoda? Alig hittem a szememnek. Végre hatvan alá mentem. Ez meg hogy lehet? A válasz logikus volt: reggeltől estig a négy gyerkőc után rohangáltam és a magyar étrendről áttértem a hollandra. Emellett mindenhová vagy gyalogolnom kellett vagy bicajjal tekernem. Tudom, hogy a külsőségek nem számítanak, de aznap valahogy szebbnek, könnyebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam. Nem, nem kezdtem el diétázni. Időm se volt rá, meg kedvem sem volt hozzá. A stroopwafelről meg amúgy sem mondtam volna le semennyiért. (Aki kóstolta már, az pontosan tudja, hogy mire gondolok.)

– Zsuzsanna, hazamehet.

Egy számomra ismeretlen, magas, barna hajú, széles, barátságos arcú orvos szavai rángattak vissza a valóságba. Zsebre tett kézzel állt az ágyam mellett és mosolygott.

– Nem maradhatnék bent?

Az orvos arcára őszinte meglepődés ült ki szavaim hallatán. Mit mondjak, én is meglepődtem egy kicsit, mert nem terveztem meg mondandómat. Egyszerűen csak kibuggyant. Az orvos meg csak állt ott és nézett. Érthető. Elvégre is ki az, aki a kórházat választja a hazamenetel helyett? Én azonban meg voltam győződve, hogy ha még egy ilyen ide-oda-szívdobogós-rosszullét elkap, azt nem élem túl. Olvastam a szakkönyveket. Tudtam, hogy testem megrángatta a vészjelzőt és nem akartam kockáztatni. A kórházban majd biztonságban leszek.

– Szeretnék bent maradni. Nem beszélne a kollégájával? Tényleg nem vagyok jól.

Akaratom ellenére is könnyes lett a hangom. Nem is nagyon tudtam folytatni a mondandómat, mert szívem megint a torkomban kezdett el kalapálni és kiszáradt a szám. Ijedtemben megmarkoltam a mobilomat. Talán az Anyuval összekötő láthatatlan szál segít megnyugodni. Kint van még a váróban vagy hazament? Nem tudtam. Amióta behoztak, csak két üzenetet váltottunk. A barátságos orvos törte meg a csendet.

– Jól van. Meglátom, mit tehetek.

Ezzel elment és olyan tíz perc múlva a kisdokival tért vissza. Mint kiderült, megbeszélték a dolgot és úgy döntöttek, hogy átvisznek a 2-es belgyógyászatra. Mivel hétvége van, biztos lesz üres ágy, így maradhatok. A többit pedig majd meglátjuk. Így történt, hogy azon a vasárnapi, őszi reggelen megtettem az első lépést azon a hosszadalmas, hepe-hupás úton, ami remélhetőleg a gyógyulás felé vezetett.

Hozzászólás