A kisbabák sírnak? Na ne már!

Mindennapjaimban egy ideje tudatosan próbálok alkalmazni két dolgot:

1) nem ítélkezni

2) élni és élni hagyni

Félreértés ne essék: mindezt nem emberbaráti szeretetből teszem vagy azért, mert olyan bölcs lennék, inkább önvédelemből és életem megkönnyítése érdekében. Először a tesóm figyelmeztetett arra, hogy ha csak úgy hangosan kijelentgetek dolgokat, egyszer majd jól kupán vág valaki. Ezen kicsit meglepődtem, mert megnyilvánulásaimat nem másokat megcélzó kritika vagy szarkazmus szerint éltem meg. Szerintem csak tényeket közöltem vagy kiváncsi kérdéseket tettem fel:Miért vesz fel valaki egy ilyen nadrágot? Nézd már, az meg ott pont olyan, mint Gollam a Gyűrűk Ura-ból! Miért van manapság mindenkinek tetovált szemöldöke? Na, ennek is kár volt megszólalni.

Spontán gondolataim cenzurázatlanul kihangosítva, semmi más.

Másodszor pedig volt Zen tanárom javasolta, hogy nincs azzal semmi baj, ha dolgokat megfigyelek vagy valami feltűnik, de tanuljam meg ezeket ítélkezés nélkül elfogadni, nem mindig kimondani és – főleg – elengedni. Nekem is jobb lesz. Mindazt az energiát fordíthatom értelmesebb és értékesebb dolgokra.

Azóta sokat fejlődtem. Valóban igyekszek előítéletektől mentes és kevésbé kiritkus lenni magammal és másokkal szemben. Biztos van még mit tanulnom, mert az Univerzum hébe-hóba felad egy leckét, hogy gyakorolhassam a nem-ítélkezem-befogom a szám-elengedem elvét.

Mint például a múlt héten csütörtökön.

Aznap reggel bal lábbal keltem: untam a meleget, Pop is sokkal többet és hangosabban nyávogott a kelleténél, valamint péntek délig két cikket is le kellett adnom és halvány fogalmam sem volt, hogy miről írjak. Hiába próbáltam magamat pozitívra mantrázni: az ihlet sem jött és a hangulatom sem lett jobb. Végül úgy döntöttem, hogy moziba megyek. A kimozdulás majd segít.

Lesétáltam a villamosmegállóhoz és amikor befutott a 2-es villamos, felszálltam és helyet foglaltam két hölggyel szemben. Ahogy megpillantottam őket, azonnal átmentem megfigyelő módba. Anya és lánya. Kétségtelen. Egyenes derékkal feszítettek egymás mellett és mereven bámultak ki az ablakon. Ugyanaz a rövidre vágott frizura, kicsit hosszúkás arc, sértetten lefelé biggyenő száj. Tekintetüket a 70-es évek stílusában dizájnolt napszemüveg takarta el, de valahogy az volt az érzésem, hogy szemük hideg energiát áraszt és talán forog is. Nem lepett volna meg.

A Nádor utcánál kinyíltak az ajtók. Egy fiatal anyuka próbált félkézzel felnavigálni egy méretes babakocsit. Szabad karján egy pici baba ült és kipirult arccal, ezer decibellel sírt. Elég volt egy pillantás: nyilvánvaló volt, hogy az anyuka fáradt és már előre szégyelli magát azért, amiért kisbabája sírása esetleg megzavarja valamelyik utas délutáni nyugalmát. Leparkolta a kocsit az arra kijelölt helyre, leült és nyugtatólag simogatni kezdte kislánya hátát, miközben halkan csitítgatta. A baba változatlanul sírt tovább. A Csemete utcánál már komolyan kezdtem az anyukával együttérezni és sajnáltam, hogy nincs nálam egy buborékfújó, mert az a Klinikán mindig beválik. Az már más kérdés, hogy mit szóltak volna a – látszólag – közömbös utasok, ha buborékokat kezdek eregetni.

Komolyan mondom, leszállok. Nem érdekel, ha ebbe’ a koszba, porba, melegbe gyalogolni kell, mer’  ezt nem lehet bírni. Még ilyet!

Először azt hittem, hogy a lány-hölgyeménynek esetleg túlságosan odacsap a légkondi. Van ilyen. Van, akit jobban bánt a huzat, mint a hőség.

Ja. – kontrázott rá az anya-hölgyemény. – Ilyennek kitenni ezt a sok utast! Minek hozza ki azt a gyereket ebbe’ a hőségbe? Csoda, hogy meg nem fő. Meg felhozni azt a nagy kocsit! Hogy az ember le se tudjon ülni rendesen. 

Hm? Ezt most komoly? Megtapogattam az államat, hogy nem esett-e le. Nem. Szám automatikusan nyílt volna, de eszembe jutott a nem-ítélkezem-befogom a szám-elengedem elve. Ki tudja, miért nem szorult beléjük az empátiának egy cseppje sem? Ki tudja, min mentek már ma keresztül? Ha elkezdem őket ‘kioktatni’, azzal ugyan mit érek el?

Nem én voltam az egyetlen, aki felállt, hogy mentesítse magát a két hölgyből áramló negatív energiától vagy attól, hogy valami olyat szóljon, amit később megbán. Az anyuka közelében álltam meg. A kisbaba időközben elcsendesedett és fáradtan hajtotta fejét anyukája vállára. Álmos szemeivel a fényreklámot tanulmányozta. Csak percek kérdése volt, hogy elszundítson. Amikor tekintetünk találkozott, rámosolyogtam az anyukára és csak reméltem, hogy tekintetem kifejezi azt, amit gondolok: Előfordul az ilyen. Arra a kettőre meg nem kell odafigyelni. Elég baj az nekik, hogy ilyenek. 

Mire megérkeztem az Apolló Mozi-hoz, rossz kedvem elszállt. Nem tudom pontosan miért, de azt hiszem volt benne szerepe annak a csendes gesztusnak, amivel az anyuka oldalára álltam. Csak azért, mert úgy gondoltam, az volt a helyes. Ha valaki másképp gondolja, hát nyugodtan ítélkezzen felettem.

Hozzászólás