Könyv: tizedik rész

2011. június

Nekiültem és elkezdtem utánaolvasni a témának. Nem először. Anyu már évekkel ezelőtt vett néhány könyvet, amelyeket mindeddig nem voltam hajlandó kézbe venni. Talán furán hangzik, de annak az oka, hogy most mégis levettem a polcról az egyik szakirodalmat, egy, Az Utolsó Szamuráj-ban elhangzott mondat volt: Ismerd meg az ellenséged. A dolgot egy kicsit csak az bonyolította, hogy ellenségem bennem élt. Ennek ellenére olvasni kezdtem és jegyzeteltem. Ezekből adok most összefoglalót. Nem magam miatt, mert azon szerencsések közé tartozom, akik meggyógyultak, hanem azok miatt, akik még mindig e alattomos betegség kalitkájában élnek.

Anorexia nervosa: egy pszichés betegség, az evészavarok egyik alapvető típusa. Az anorexia szó szerinti jelentése az étvágy elvesztése: „orexis” = vágy, „an-orexis” = vágy elvesztése. A nervosa kiegészítés a betegség pszichés (idegi) eredetére utal. A betegséget elsőként Ernest-Charles Lasègue és William Gull írta le 1873-ban. Az elnevezés tulajdonképpen megtévesztő, mert a betegek valójában nem veszítik el étvágyukat, hanem megtanulják kontrollálni azt. Ami a tüneteket illeti, azokat is szépen listába foglaltam, közben pedig lecsekkoltam magamon, hogy nálam melyek jelentkeztek kisebb-nagyobb formában.

1. A kornak és testmagasságnak megfelelő (minimális) testsúly fenntartásának visszautasítása. Legalább 15%-os súlyhiány. Nos, én jó pár kilóval minimális testsúlyom alá süllyedtem. Ezt számokban azért nem írom le, mert tudom, hogy az anorexiára érzékeny olvasókat ez nem hogy megijesztené, hanem további fogyásra ösztönözné. Sajnos ez a betegség ezzel jár: a tökéletes minimumra való törekedés, bármi áron, anélkül, hogy az ember észrevenné, hogy átlépett a(z) (élet)veszély-zónába.

2. Intenzív félelem a súlygyarapodástól. Igen. Félelem az élelemtől. (Bocs, de ezt a rímet nem tudtam kihagyni.) Minden potenciális kalóriaforrás, legyen az egy fél alma, egy paradicsom vagy egy szelet rizskorong, bénító félelmet és pánikot vált ki. Ha egy kicsit – és itt grammokról beszélünk – többet mutat a mérleg, az magával a bukással egyenlő. Egy idő után már egy pohár víz is puffasztó ellenségnek számít. Tudom, hisztisen idiótának hangzik, de így van. Szégyellem is érte magam utólag. Nem kicsit. 

3. Testképzavar: a beteg nem képes saját alakját reálisan megítélni, ugyanakkor mások méreteit jól észleli. Erről nyilatkozni elég nehéz. Hogy miért? Mert egy idő után már én sem tudtam, hogy mi a valóság. Az, amit én látok vagy az, amit mások mondanak, hogy látnak. A betegség kezdetén igen, a legtöbb étkezési zavaroshoz hasonlóan én is teltnek, ducinak, túlsúlyosnak, kövérnek tartottam magam, holott nyilvánvalóan nem voltam az. A mérleg szerint és a ruhaméreteim alapján sem. Ez már magában konfliktust okozott, mert fogalmam sem volt, hogy kinek vagy mindek hihetnék. Legszívesebben egy megbízható valakitől szerettem volna hallani, hogy ‘nem, nem vagy kövér, sőt…’, de az az igazság, hogy már régen nem bíztam senkiben. Később elérkeztem a betegségnek abba a fázisába, amikor tisztán láttam, hogy a tükörből egy nagyon – betegesen – sovány lány néz vissza rám, de addigra mér csak az számított, hogy egy grammal se mutasson többet a mérleg a kelleténél. Szörnyű. Mármint az, hogy ennyire elfelejtettem, hogy az egészségem és magamat minden tekintetben jól érezni sokkal fontosabb, mint egy buta szám egy digitális készüléken.

4. A beteg figyelmének középpontjába a testsúlya kerül: a túlzottnak ítélt testsúly vagy az elhízástól való félelem miatt csökkenti a táplálékfelvételt, diétás recepteket, kalóriatáblázatokat tanulmányoz. Teljesen igaz. Nem merném leírni itt, hogy mit és mennyit ettem egy nap. Ha mertem egyáltalán enni. A receptek soha nem érdekeltek, mert nem szeretek főzni, de a címkéket annál fanatikusabban tanulmányoztam. Eleinte, mert egy idő után már azok sem érdekeltek. Belefáradtam az örökös számolgatásba, gondolkodásba, az önmagammal való tépelődésbe. Ha ettem, ettem, ha nem, nem. Sajnos, egyre gyakrabban nem. 

5. Szekunder amenorrhoea, vagyis a menstruáció elmaradása. Nálam ez volt a legelső jel. Tizenöt évesen is és harmincas éveimben is. Mentem-e orvoshoz? Nem. Ennek több oka volt. Először is: tininként hasonló probléma miatt kaptam egy hormonkezelést, aminek ‘köszönhetően’ minden hónapban rám köszönt a női áldás és bónuszként kaptam plusz húsz kilót. Abszolút sokkolt a dolog. Végig is szenvedtem magamban a gimis éveket csendes duciságomban. Másodszor: Harminc fölött pedig már úgy voltam vele, hogy kinek hiányzik az a gyötrelem minden hónapban? Elkönyveltem magamban, hogy karcsúságomnak ez az ára.

6. Hiperaktivitás, túlzásba vitt tornázás és sportolás. Tudom, hogy vannak olyan anorxiás betegek, akik fanatikus módon sportolnak és mindenféle mozgási trükkhöz folyamodnak, hogy kalóriát égessenek el. Számomra érthetetlen, hogy honnan van hozzá energiájuk. Nekem nem volt. A betegségem előtt csináltam mindenfélét a spinningtől a karatéig, de elsősorban azért, mert ugyebár az embernek illik sportolni. Ám ahogy egyre kevesebbet ettem és egyre csökkent a testsúlyom, örültem, ha végig tudtam magam vonszolni a napon, nem hogy még valamilyen sportot űzzek. Egyfajta hiperaktív nyugtalanság mindig ott volt bennem, ami frusztrált, idegesített, morcossá tett és félelemmel töltött el.

Fontos kihangsúlyozni, hogy az anorexia többfaktoros betegség.Kialakulásában szerepet játszanak hajlamosító, kiváltó és fenntartó tényezők. Mivel a pszichoszomatikus zavarok közé tartozik, így kialakulásában és fennmaradásában egyaránt szerepet játszhatnak biológiai, pszichológiai és szociális tényezők. Nos, szerintem nálam öröklött hajlamról soha nem volt szó és gyermekként is egészségesen jó étvágyú, amolyan mindenevő, éhesszájú voltam. Számomra is titok, hogy miért kezdtem el már fiatalon elégedetlenkedni az alakommal, miért akartam mindig is inkább fiú lenni, mint lány. Arra azonban tisztán emlékszem, hogy a tiniéveimben jelentkező változások – minden lány tudja, hogy miről beszélek – voltak azok, amelyek az első lázadást kiváltották a nem evés formájában. Mivel akkor csak a tüneteimet és nem a lelki okokat kezelték, így nem meglepő, hogy nálam a nem evés egyfajta reakcióvá vált minden olyan problémára, amivel a későbbiekben szembesültem.

Az anorexiát nem szabad alábecsülni. Nagyon alattomos betegség, amelyet ha nem kezelnek hatékonyan időben, akkor súlyos testi-lelki szövődményekkel járhat. Sajnos erről én magam is meggyőződtem és most, évekkel később, habár gyógyultnak és tünetmentesnek mondhatom magam, a sokak számára láthatatlan karcolásokat, horzsolásokat még mindig viselem. Szóval, az alábbi listát nem azért foglalom bele ebbe a posztba, hogy prédikáljak vagy fenyegetőzzek, hanem azért, mert nem légből kapottak. Ellenkezőleg: valós veszélyforrások, amelyekkel minden anorexiában szenvedőnek és környezetüknek ajánlatos tisztában lenni.

Szövődmények:

  • alacsony testsúly, nem ritka a testsúly 25-40%-ának elvesztése
  • a szívverés és légzésszám kóros lecsökkenése
  • alacsony vérnyomás
  • a bőr kiszárad, gyakran sárgássá színeződik
  • hajhullás, töredezett körmök
  • hasfájás, székrekedés, puffadás
  • szívritmuszavar
  • a beteg egyfolytában fázik és testrészein, arcán lanugo szőrzet jelenhet meg
  • vérszegénység, vitamin- és ásványi anyag (főleg kálcium, kálium és magnézium) hiány
  • alacsony vércukor-, magas koleszterinszint
  • a hormonháztartás felborulása
  • csontritkulás
  • felfekvéses foltok a testen
  • ödéma, a kéz- és láb(fej) fájdalmas megduzzadása
  • fáradtság, koncentrációs problémák, gyakori hangulatváltozás
  • depresszió, félelem- és pánikérzet, álmatlanság

Az anorexia, mint krónikus betegség, évekig vagy évtizedekig tarthat, súlyosan rontva az életminőséget.Kezelése összetett, igen nehéz és hosszadalmas folyamat. A legtöbb esetben először a testsúlyt kell normalizálni, ezáltal az életveszélyt elhárítani, majd a személyiségi, pszichés problémák megoldására történhet kísérlet. A pszichiátriai betegségek közül az anorexia a leghalálosabb: a betegség kezdete után 10 évvel az anorexiás betegek 8%-a, 20 évvel pedig 15-20%-a veszíti életét. Az okok között elsődleges a szervezet krónikus alultápláltságából származó károsodása, mivel egy idő után a szervezet már nem képes a táplálék felvételére és feldolgozására. Ez végelgyengüléshez és szívleálláshoz vezethet. Az öngyilkosság aránya az anorexiás betegek körében magasabb, mint a depressziós vagy skizofrén betegeknél. Magyarországon körülbelül 30000 – 50000 evészavarban szenvedő ember él.

Napokig olvastam, majd félretettem jegyzeteimet. Kivéve a hajhullást és a bolyhos, pihés szőrzetet, majdnem minden testi tünetet kipipálhattam. Kalóriákat nem számlálgattam, de inkább csak azért nem, mert nem tudtam az írásra és a számolásra koncentrálni. A szívem is csak néha-néha rendetlenkedett és fázni sem fáztam mindig. Ezt fogjuk az augusztusi hőségre. Legutóbb júniusban álltam mérlegre, de ennek ellenére tudtam, hogy a súlyom és a megjelenésem minden, csak nem egészségesen normális. Mégis képes voltam hinni abban, hogy rám valami csoda folytán majd nem vonatkozik az, ami az anorexiás betegek többségére. Mint kiderült: alaposan tévedtem.

Hozzászólás