Könyv: kilencedik rész

2011. október

Elszenderedhettem egy kicsit, mert nem tudtam, hogy hol vagyok és honnan jön a hang. Mintha valaki szólongatott volna. Kérdően, kérően, erőtlenül. Fáradt voltam, álmos és a bennem lakozó baljós érzés azt súgta, hogy minél tovább alszok, annál jobb, annál nagyobb biztonságban vagyok a valóság elől. Magamra húztam a takarót és próbáltam kizárni mindent.

– Figyelj? Helló….ébren vagy?

Nem akarom kinyitni a szemem, de a hang nem hagy békén. Kelletlenül a jobb oldalamra fordulok és szúrást érzek a könyököm táján. Ja, az infúzió. Lassan visszatér a jelen és jégcsap formálódik valahol a gyomrom legmélyén. Az éjszaka eseményei diafilmként lopakodnak vissza tudatomba. A rosszullét. A mentő. A sürgősségi. A fehér vaságy. A fáradt kisorvos. Okés, visszabújhatok a takaró alá, de  az a helyzeten semmit nem változtat. Mindegy, most már úgy is ébren vagyok. A szemem sarkából egy sötét figura összemosódott alakját látom. Feltekintek. Az infúziós tasak üresen lóg. A másik ágyról a leszíjazott kezű lány könyökére támaszkodva néz rám. Csak egy kicsit tud előre hajolni, mert a szíjak túl rövidek. Fél arcát hosszú, barna fürtök takarják. Szabad szeme fáradtan próbál arcomra fókuszálni. Még így is simán modellalapanyagnak számít. Nem egy átlagos szépség, hanem az a fajta, amelyik kilóg a sorból.

– Tudnál adni egy kis vizet?

– Aha, persze.

A választ hamarabb mondom ki, mint hogy belegondolnék a kérdésbe. Fogalmam sincs, hogy honnan szerezhetnék vizet. Egy: nem vagyok olyan állapotban, hogy leszálljak az ágyról. Kettő: nővérke még véletlenül sincs a közelben. Nem látok semmilyen hívógombot, azt pedig nem hiszem, hogy bárki is értékelné, ha elkezdek kiabálni. Mellesleg a hortyogva alvó öreg nénit sem akarom felébreszteni.

– Ott van a polcon. – mondja a lány. – A fejed fölött.

Ha-ha. Jó vicc. Először is üljek fel, nyújtózkodjak ki annyira, hogy elérjem a polcot, majd egyik kezemmel fogjam meg a kancsót, a másikkal meg a poharat, töltsem tele, tegyem vissza a kancsót és valahogy nyújtsam át a poharat anélkül, hogy az infúzió kijönne a karomból vagy ne adj’ vissza kezdjen folyni a vér a vénámba. Mindegy. Legyen. Amíg én végigbalettozok a logisztikai lépéseken, a lány a kezébe hajtja a fejét és biztos vagyok benne, hogy csak pillanatok kérdése és visszaalszik. Őszintén szólva, nem bánnám, mert akkor mentesíthetném magam az itató bajtárs szerepétől.

– Bakker. Szétmegy a fejem. – mormogja fürtjei mögül.

Számat összeszorítva koncentrálok. Okés. Egy, kettő, felül. Egy mély levegő a szédülés és a hirtelen heves szívdobogás ellen. Jöhet a következő mozdulat. Bal kézen megtámaszkodik, kissé jobbra fordul, jobb kézzel magasra nyúl. Szúr a tű, nem baj, na, még egy kicsit, megvan. Még jó, hogy a kancsó műanyag és nincs tele. Egy porcelán példánnyal esélyem sem lenne. Akciómtól kimerülten a kancsót leteszem az ágy mellé és egy kicsit kipihegem magam. Nem nagyon esik jól a fejemet lefelé lógatva a padlót bámulni, így veszek egy erőgyűjtő levegőt és jöhet a poharas elemmel egybekötött attrakció. Egyenesen felül, bal karral megtámaszkodik, jobb kar kinyújt a pohár felé. Hoppá! Ez is megvan. Átsuhan a fejemen, hogy ha ilyen mutatványra vagyok képes, akkor igazán nagy baj nem lehet. Ezen felismeréstől milliméternyivel javul is a hangulatom. Ki tudja? Lehet, hogy reggel simán haza is megyek. Mialatt én az erőnlétemet meghazudtoló mozdulatokat végzem, a lány csak figyel. Szerintem túl fáradt-kába-kókadt ahhoz, hogy cheerleader módjára biztasson. Valahogy félhasra manőverezem magam, úgy, mint amikor valaki mellúszik, csak nem egy medencében, hanem a padlón. Az egyik kezemben a pohár, a másikban a kancsó és sikerül majdnem tele töltenem. Ezen a ponton azonban szembesülnöm kell a következő problémával. Az okés, hogy a kancsó és a pohár víz ott feszít a padlón, de hogy fog eljutni a lányhoz? Hiába nyújtom felé, úgy sem éri el, mert szorosan le van szíjazva mindkét keze. Óvatosan felülök. Jobb karomat poharastól magasra tartom. Érzem, ahogy a tű beljebb szúródik a könyökömbe. Bal karommal próbálom magam egyensúlyban tartani. A lábam éppen, hogy leér az ágyról. Egy pillanatra minden elsötétül. Mély levegő. Nyugi. Okés. Legfeljebb állványostól, poharastól elzuhanok. A zajra majd csak bejön valaki. Két csoszogással elérek a lány ágyához és a kezébe adom a poharat.

– Menni fog?

– Aha.

Nagy kortyokkal iszik. Én meg állok és nézem. Nem lehet több húsznál. Próbálok arra gondolni, hogy én mit csináltam, amikor húsz éves voltam. Hát, hogy semmi olyat, ami miatt leszíjazott kezekkel a sürgősségin kötöttem volna ki, az biztos.  Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem próbáltam volna mindig olyan jó lenni. A víz nem tartott sokáig.

– Elég lesz?

– Aha, köszi.

Elveszem a poharat, a lány pedig visszafordul a fal felé, felveszi a csecsemőpózt és ezzel vége is a társalgásnak. Két csosszanással visszaaraszolok az ágyamhoz és óvatosan ledőlök. Mire újra fekvő pozícióba navigálom magam, a szívem is felkapcsol ezerre. Mintha egy molylepkét nyeltem volna le. Papírgyenge szárnyak propellereznek valahol a mellkasom és a torkom között. A kezemmel megmarkolom a vaságy szélét, hogy valamennyire tompítsam a remegést. A francba. Mi lesz, ha ki kell mennem pisilni? Hogy a fenébe jutottam ideáig? Akkor és ott két dolgot határozok el: a kórházban akarok maradni és mindent meg akarok tenni azért, hogy újra normális legyek. Bármit. Csak gyógyuljak meg. Ja, és akkor még nem tudom, hogy a lánnyal is találkozni fogok még, igaz, hogy máshol és teljesen – vagyis majdnem teljesen – más körülmények között.

Hozzászólás